Amikor már a szépreményû ifjak elég vizet locsoltak ki és nyeltek le a medencébõl, Boldi bácsi száradási szünetet rendelt el. A napozóterasz megtelt apró törölközõkkel, amelyeken a jövõ bajnokai szanaszét feküdve harsányan osztották meg imént szerzett vízi élményeiket.
A prímet Zsiga vitte, egy érdeklõdõ tekintetû kisördög. Izgett-mozgott, látszott, hogy valami ütõsebb akción töri a fejét. Végül sikerült neki: törülközõjével csapkodva sikeresen hajszolt egy darazsat barátja vállára. Lett nagy ijedelem a csípés után, szerencsére Boldi bácsi edzett volt az ilyen darázsattakok kezelésében, gyors elsõsegély után az áldozat visszatérhetett a többiek közé.
Éppen jókor, mert kezdetét vette az Amerikából jöttem, mesterségem címere címû játék, amelyet két cserfes kislány moderált. „Ú-õ” – mondták be az elsõ és utolsó betûjét annak a szakmának, amelyet bemutatni kívántak. Zsiga alig egy percig nézte a pantomimet, majd elõállt a megfejtéssel: postás. Gyorsan lehurrogták, hogy lehet ilyen butaságot mondani, mire elhallgatott, és faarccal fogadta a közremûködésével megcsípett barátja helyes megfejtését ami az „útépítõ” volt.
Ezután kvízjáték következett. Boldi bácsi azután érdeklõdött a jövõ bajnokaitól, ki tudja, hogy neves úszóink, például Egerszegi Krisztina, Hosszú Katinka, Cseh Laci hány érmet nyertek nagy világversenyeken. Mindig akadt öt-hat vízi manó, aki eltalálta vagy éppen tudta a helyes választ, dicséretüket irigy tekintetek kísérték.
De hogy mindenki sikerélménnyel zárja a napot, a legvégén elhangzott az a mentõkérdés, amelyre nagy eséllyel mindenki tudhatta a helyes választ. Így hangzott: Hogy hívják Boldi bácsi macskáját? Harminc apró torok kiáltotta egyszerre a fénylõ délelõttbe: Nokedli!