Ezt mesélte el nekem:
Amikor nyugdíjba mentem, azt hittem, hogy végtelen idõvel fogok rendelkezni. Nem vagyok egy otthon üldögélõ, sorozatfüggõ. Ugyan hallottam arról, hogy Németországban így köszönnek a nyugdíjasok: "Keine Zeit!" (Nincs idõ), de ezt alig akartam elhinni. Már nyugdíj elõtt is tagja voltam néhány budaörsi egyesületnek, olyanoknak, ahol csupa kedves, tevékeny emberrel tudtam találkozni. Aztán még beléptem egy-kettõbe. A hasonló érdeklõdésû, világlátású társaimmal való találkozás mindig feltölt. A közös programok, kirándulások emlékezetesek, maradandóak még az évek távlatából is.
Közben bõvült a családom, megszületett a hetedik unokám. Az az idõ, amit a családommal, az unokáimmal töltök, a legkedvesebbek számomra. Bár egy-egy családi összejövetel után elfáradok, de már a következõt tervezem.
Aztán ott van a zsebkendõnyi kertecském, ami szintén örömforrás, még ha vannak kudarcok is. Amikor a gondoskodás ellenére nem hozza a kívánt eredményt. De csinálom, ameddig tudom.
Csodálkozom, amikor manapság elmagányosodásról hallok. Tisztába vagyok vele, hogy vannak, akik nehezen barátkoznak, zárkózottak. Csak az elsõ lépést kell megtenni, elmenni egy városi rendezvényre, belépni egy nyugdíjas klubba és mindjárt barátokra lehet találni.
Erre biztatom nyugdíjas társaimat!
SzK
(A kép illusztráció)
