Elsõ utunk a híres, 800 éves templomhoz vezetett. Az egykori premontrei kolostor ma református templom, a román kor legértékesebb fennmaradt magyarországi alkotása. A 16. század közepén részben a török veszély, részben a reformáció elõretörése miatt hagyhatták el a kolostort a szerzetesek. A templomot, mely a török idõkben egy ideig mecsetként is funkcionált, 1560 óta használják a reformátusok.
A helyi idegenvezetõ hölgy mesélt a különleges építési technikáról, a 8 évszázad megpróbáltatásairól. Megtudtuk például , hogyan keletkeztek a külsõ falon a vájatok. Ott bizony a török katonák élesítették a kardjuk hegyét.
Elbûvölve álltunk az öreg falak elõtt, áhítattal léptünk be a sekrestyébe, ahol semmilyen változtatás nem történt az idõk során. Búcsúzáskor elénekeltük a Boldogasszony Anyánk kezdetû, egykori Himnuszunkat.
A Tájház megtekintése elõször nehézségbe ütközött, ugyanis az adott idõre az idegenvezetõ nem jelentkezett, ám Judit, az utunk szervezõje remekül megoldotta a helyzetet. Végül is egy lelkes fiatalember lett a vezetõnk.
A tájház-együttes lakóházában jórészt helyben gyûjtött használati tárgyakkal, munkaeszközökkel, ruhákkal és bútorokkal ismerkedtünk, amelyek a száz, kétszáz évvel ezelõtt élt ócsai emberek mindennapi életét tárták elénk. A lakóépülettel szemben áll az istálló. Az állattartással és földmûveléssel kapcsolatos szerszámokat állították itt ki. A Sütõasszony házában a kemence, a kenyérsütéssel kapcsolatos eszközök kaptak helyet. Így a teknõ, a szakajtó, a lisztes kanál és fölöttük falon a sütõlapát és sok egyéb. A negyedik épületben a helyi és a környékbeli népviseletet csodálhattuk.
Ekkor már koradélutánban jártunk, ezért a társaság egyik része a hazaindulás mellett döntött. Néhányan azonban ellátogattak az Öreghegy dûlõ különös hangulatú pincéihez, amelyek egyedi kialakításuknál fogva sajátságos atmoszférát kölcsönöznek a tájnak. A XIII. században e vidéken letelepedõ premontrei szerzetesek nemcsak egy csodálatos templomot hagytak ránk, hanem nekik köszönhetjük a borászkodás meghonosítását is. A békés, megmûvelt tájban régebbi és újabb pincéket találtunk. Egy-egy pince üledékes kõzetbe fúródó testét hosszan elnyúló nádtetõ fedi és védi az idõjárás viszontagságaitól. Ilyen megoldást csak ritkán látni hazánkban. A pincék további különlegessége, hogy sok esetben az anyapince több ágra oszlik. Nem csoda, hogy e különleges kialakítású bortároló építmények ma már mûemlékvédelem alatt állnak.
Köszönjük a szervezõnek ezt az értékekkel teli napot.
s.k.
fotó:Vargóczky Judit
