Rendkívül érdekfeszítõ olvasmányos formában írsz a nemrégiben megjelent könyvedben az életedrõl, a párkeresésrõl, a munkahelyeidrõl, az anyaság vállalásáról magáról a szülésrõl. A legmegrázóbb a történetedben a kisebbik lányod Hanna betegsége, a versenyfutás az idõvel a gyógyulásáért, majd elfogadása annak, hogy túl sok remény nincs erre.
Mi késztetett arra, hogy megírd, ezt a könyvet? Miért volt fontos hogy a világba kiáltsd mindazt, ami ez idáig harminc éves korodig történt veled?
Nagyon érdekes, hogy a kiáltani szót használod. Sokan említették már ezt a könyvem kapcsán. Valahogy kiszakadt belõlem mindez, amit leírtam. Tavaly nyáron, mikor a fejlesztõben „uborkaszezon” volt, nem kellett ott annyit dolgoznom. Úgy éreztem kicsit meg kell állnom számot vetni magammal. Februárban alakult meg a Mesenincs Fejlesztõház, azóta csak a csodáló visszajelzéseket kapom arra vonatkozóan, mennyire erõmön felül teljesítek, és milyen csodás dolgot csinálok. Én viszont a lehetõ legteljesebben nem értettem õket. Egészen a könyvemig anyaként nem becsültem meg magam. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy a Fejlesztõházat is biztos bûntudatból csináltam meg, és azért hogy legyen egy látszólag nemes cél, amibe menekülhetek az itthoni dolgok elõl. Elkezdtem kiírni magamból a gondolatokat, hátha meg tudom válaszolni a kérdést: Ki vagyok én ebben az egészben? Elõször napi jelenségeket, illetve az azokra adott reakcióimat írtam ki magamból, aztán rájöttem, hogy ennél mélyebbre kell ásnom. Elõ kell vennem a múltat, mert az alakított a mai önmagammá. Így mentem vissza egészen a húszas éveimig, ahol az igazán önképet formáló események történtek velem.
Mely fontos momentumot ragadnád ki a történetedbõl?
A legfontosabb talán a férjem megismerése volt. A kapcsolatunkban ugyanis ez a kezdeti rózsaszín felhõs idõszak sokszor elõkerül. Az elsõ randi, ami igazából nem is volt az… A filmbe illõ jelenetek, mennyire azt mondta, tette mindig, amit egy férfitól valaha hallani és érezni szerettem volna. Elsõ pillanattól a ragaszkodása felém. A vágy, hogy mindenképp övé legyen ez a nõ.
Mi volt az, ami életed során elõrevitt és melyek voltak a buktatók?
Igazából ez egy, és ugyanaz. Ma már tudom, hogy minden buktató elõre vitt. Középiskolában tanár szerettem volna lenni. A mai napig szeretem a tudásom átadni. Minden álmom volt az akkori Közgáz Egyetemen tanulni. Nem vettek fel kettõ pont híján. Mérhetetlen szomorúságot éreztem. A szüleim nem tudták finanszírozni a költségtérítéses képzést. Maradtam hát a könyvelõ asszisztensnek OKJ tanfolyamon. Még be sem fejeztem, már volt munkám egy bankban. A második munkahelyemen, ami szintén egy bank nemzetközi pénzügye volt, már gyakornokokat fogadhattam. Úgy éreztem az élet kárpótol, és tudom õket tanítani. Ez az érzés a mai napig elkísér. Már nem is aggódom, ha valami nem sikerül, ahogy elterveztem. Lehet, hogy kerülõvel jutok a célomhoz, de ahhoz kétség nem fér, hogy eljutok oda. Hiszek abban, hogy valaki fogja odafent a kezem. A bejárt út pedig nem lehet véletlen.
Könyvedben foglalkozol azzal is, hogy ma milyen formája létezik a társas kapcsolatoknak illetve annak, hogyan találjuk meg párunkat, ha lehet egy életre szólót. Melyek voltak a tapasztalataid?
Nagyon vegyes tapasztalataim voltak. Sokszor azzal szembesültem mennyire következetlenek az emberek, és milyen könnyen feladják a másik iránt folytatott harcot. Aki például neheztelt, mert egy rosszabb nap után kiakadva elmeséltem neki a nap eseményeit, annak nem is kerestem tovább a társaságát. Mi lesz, ha egymásért kell küzdeni majd? Azt sem fogja bírni. Egy hosszú távú kapcsolatban pedig rengeteget kell azért dolgozni, hogy megmaradjon két ember egymás mellett.
Te hogyan találtad meg az igazit?
Ez most lehet hogy meglepõ lesz és illúzió romboló, de én nem hiszek az igazi létezésében. Sokszor hajlamosak vagyunk egy valakit keresni, és rá testálni a megváltó szerepét. Õ az igazi, akkor vele minden jó lesz. Hiszem, ha egyedül nem találjuk meg magunkban az egyensúlyt, akkor valaki mellett sem fog sikerülni. Ma már elfogadott tényként kezeljük, hogy nem vállal az a pár gyermeket, aki nem biztos a kapcsolatában, hiszen a gyerek nem megoldás. Amíg magunkat nem szeretjük, addig miért várjuk ugyanezt el egy másik embertõl? Szerintem ez a kettõ ugyanolyan fontos élet igazság.
Két aranyos kislányod született. Hanna a kisebbik sérülten jött a világra. Hogyan éltétek ezt meg?
Amikor megszületett még nem tudtuk, hogy baj van. Ez a betegség sajnos csak a gyerekek másfél éves kora körül jelentkezik, fejlõdésben való visszaeséssel… Én akkoriban kezdtem sokat dolgozni. Alapból beindul egy önhibáztatás is. Biztos én vagyok a gyerekem állapotának az oka. Másfél év volt innentõl mire diagnózist kaptunk és bebizonyosodott genetikai eredetû a probléma. Ebben a másfél évben azonban annyi teher gyûlt fel az önmarcangolásban, amit csak a könyv megírása tudott leemelni rólam.
Egy sérült gyereket mindenáron gyógyítani szeretnénk. Milyen segítséget kaptál ehhez?
Én inkább úgy fogalmaznék, jó lenne gyógyítani. Mikor megvolt a diagnózis a Rett szindrómáról, akkor már minden orvosi segítség rendelkezésre állt. Addig nagyon nehéz volt. Fantasztikus kiforrt segítõ rendszerek vannak abban az esetben, ha a gyermek születése körül történik probléma, vagy akkor derül ki egy esetleges Down szindróma. Azok a családok viszont, akik menet közben tudják meg, hogy itt baj van, sokáig el vannak veszve. Mi is el voltunk. Ma már kapcsolatban állunk ennek a betegségnek a magyarországi alapítványával, és szerencsére õk nagyon naprakészek a nemzetközi kutatásokban is. Egyelõre nincs gyógymód. Én el tudom fogadni. A gyermekét az ember úgy szereti, ahogy van. A férjemnek nehezebb volt. Egy férfi mindig nehezebben dolgozza fel az ilyet. Genetikailag beléjük van kódolva, hogy egészséges utódot kell nemzeni. Saját kudarcként élik meg, ha ez nem sikerül. Karácsonykor volt egy tanulságos történetünk. Megkérdezték tõlünk, ha egy dolgot kívánhatnánk, mi lenne az. Én hosszasan gondolkodtam, hiszen úgy érzem, mindenünk megvan, kerek az életünk, ötletem nincs, mit kívánhatnék. A párom helybõl rávágta: legyen Hanna egészséges. Fura de ez eszembe sem jutott. Magamban tudom, hogy ennek nagyon kevés esélye van. Olyan mosolygós aranyos kiegyensúlyozott kislány. Nekem ez a lényeg, hogy boldognak lássam.
Hogyan és miért jött létre a Nonprofit KFT a Mesenincs?
Egy televíziós játékban A piramis címû mûsorban nyertünk nettó másfél millió forintot. Eleinte óvodát szerettem volna alapítani, de aztán hamar kiderült kevés erre a fedezetünk. Hiába dolgoztam azon, hogy meglegyen a rávaló, nem jött össze elegendõ pénz, viszont a média visszhangnak köszönhetõen annyi segítõnk, és gyógypedagógusunk lett, kár lett volna hagyni az ügyet. Itt is önmagát oldotta meg a probléma. A lakásunkkal szemben kiadóvá vált egy üzlethelyiség. Akkor találtam ki a fejlesztõház gondolatát. A forrásaink arra elegendõk, hogy megvegyük ebbe a berendezést. A szakemberek adottak, így belevágtunk. Számomra nagyon fontos a védõnõkkel a kapcsolat, hiszen õk tudják meg elsõ kézbõl, ha egy kisgyermekkel probléma van. A Down alapítványnál elvégeztem egy sorstárs mentorszülõi tanfolyamot. Ez egy önkéntes hálózat. Így a szülõk mentálhigiénés állapotára is oda tudok figyelni. Saját példánkból tudom, ha egy gyermek családi háttere megfelelõen kiegyensúlyozott, akkor annál nincs jobb fejlesztõ közeg. Elõírhatnak heti öt óra fejlesztést is a gyermek számára, egy boldog anya ölelésénél a világon nincs jobb érzés. Amikor mentorált családdal beszélgetek, csak annyit szoktam nekik mondani: Ha a királynõ boldog, az udvar is az lesz.
Sokáig hatása alatt voltam Adrien történetének és csak reménykedni tudok abban, hogy valahol egy orvos csoport megtalálja ennek a különös betegségnek ( RETT) a gyógymódját.
A könyv szerzõje: Nagyné Németh Adrien. Magabiztosan. Azt hiszem címmel jelent meg. Megvásárolható:Fantazmagória Könyvesbolt Szabadság út és Mandala B10Bolt Lévai utca 29.
Major Edit
