Mi a boldogság mostanában?

2019-01-07 | Portré | Látogató: 0
Egy család életébe lehetetlen kívülrõl belelátni, hisz minden családot, minden otthont titkok öveznek, idegeneknek nincs belépés. De, ha kinyitják elõtted az ajtót és a bizalmukból ott lehetsz  velük, bepillanthatsz egy otthon melegébe.

A véletlen, vagy talán éppen az Úr vezetett el egy hideg téli estén Veronika , Gábor, Hanga, Helga, Barnabás és Bogáta otthonába, ahol a vacsorára terített asztal mellett, kandalló-melegben ismerkedtem, beszélgettünk és érdeklõdtem életük felõl. Beszélgettünk, játszottam is a kicsikkel és egyre kevésbé éreztem köztük idegennek magam. Átéltem a miliõ varázsát, a békességet, az édesapa hazaérkeztével a gyerekek lelkes örömét, meglestem a mosolyukat, elnéztem, ahogy járnak-kelnek körülöttem, végignéztem, ahogy az édesapa és az édesanya összeszokottan terítik meg az asztalt. Kirajzolódott elõttem a kép, láttam színeit és éreztem a harmóniát, ami körülvett bennünket.  

Nagyon karcsú vagy, négy gyerek után ez igazán meglepõ! – kérdeztem Veronikát.

Ilyen az alkatom. Soha nem kellett diétáznom a gyerekek születése után. Nem járok tornázni, wellness-be sem, nincs szükség külön karbantartásra, karbantartanak engem a gyerekek.

Fiatalon kötöttétek össze az életeteket, most sem lehetsz több harmincnál…

Ez a szám egy kicsit túl hízelgõ,de a házasságunkat szerintem éppen jókor kötöttük. Az egyetemen ismerkedtünk meg egymással, mindketten építésznek készültünk, nagy ideákkal a lelkünkben. Nem sikerült egyszerre végeznünk, én egy évvel hamarabb kaptam meg a diplomát, mert Gábor sajnos elcsúszott egy évet az udvarlás miatt… De ahogy terveztük, a diplomám átvétele utáni héten megtartottuk az esküvõt. Hittünk abban, hogy az Isten egymásnak teremtett bennünket, és ha így van, akkor nincs mire várunk: rábízzuk magunkat a jó Istenre. Bíztunk abban, hogy az õ segedelmével valahogy majd csak elrendezõdik a közös jövõnk.

Így is lett. Hamarosan az ölünkbe hullott egy igen kedvezõ lehetõség, méghozzá itt, Budaörsön. Használatra felajánlottak nekünk egy kis lakótelepi panellakást, csak a rezsiköltséget kellett fizetnünk. Anyósom egyik munkatársa édesanyjának köszönhettük, akit személyesen nem is ismertünk. Ez volt az elsõ komoly segítség az életünkben.  Visszapillantva már tudom, hogy ezzel az önállósággal mi a nehezebbik megoldásra szavaztunk.  Az jó volt, hogy a kisbabánkat a saját otthonunkba vihettük haza,  de bevallom, nem lett volna rossz, ha akkor valaki megsúgja, hogy mikor mit tegyünk.

Milyen elhatározással indultatok, hány gyermeket szerettetek volna?

Mind a ketten nagy családból jöttünk, és nagy családra vágytunk. Két  lánytestvérem és egy öcsém van, Gáboréknál is a lányok vannak többen. Mikor elõször várandós lettem, a nõvéremnek már voltak gyerekei és a férjem családjában is akadt néhány – õk sokat segítettek, hogy összeálljon elsõ kisbabánk kelengyéje. Három gyermeket terveztünk, és most már a negyedik is itt mocorog a babakocsiban… Nem számítottunk erre a negyedik ajándékra, de miután az Úr õt is ránk bízta, Bogit is épp olyan nagy örömmel fogadtuk, akár a másik hármat.

Mit szóltak a kicsik a negyedik babához?

Ó, nagy volt az öröm! Mind a hárman buzgón imádkoztak, hogy legyen kistestvérük, és meg még azért is, hogy ha lesz, akkor nagyon cuki legyen. De mostanában már azért imádkoznak, hogy Bogi még cukibb legyen… Szeretik és segítik egymást. Soha nem voltak féltékenyek egymásra és szívesen vannak együtt.

Miután imádkoztok, gondolom, hogy hitben nevelkednek a gyermekek. Milyen vallásúak vagytok?

Ez egy kicsit bonyolultan indult kettõnk között. A férjemet – aki székely családból származik, de már Magyarországon született –  római katolikusnak keresztelték, de az édesapja korai halálát követõen  édesanyjával a református gyülekezetbe jártak. A férjem ott  tért meg, azóta élõ kapcsolata van az Úrral. Engem evangélikusnak kereszteltek, de inkább csak kötelességbõl jártam  templomba, nem voltam igazán hívõ ember. És nem a katekizmus ismerete vagy a Biblia rendszeres olvasása, hanem a férjem mély hite, az õ tanításai, megélt tapasztalatai és az Úr iránti mély szeretete vezetett engem is Istenhez közelébe.

Nem állítom magamról, hogy evangélikus vallású vagyok, csak azt, hogy érzem a közelségét. Nem szorongok, nem vagyok gyenge, hiszem, hogy mindig mellettünk van. A budaörsi evangélikus gyülekezethez tartozunk lassan tíz esztendeje, amióta Budaörsre költöztünk, és baráti kapcsolatot ápolunk több itt élõ, hívõ családdal. Legnagyobb kislányunk a Mindszenty Katolikus Iskolába jár és a két kisebb is a katolikus egyház által fenntartott óvoda „gyámoltja”, akárcsak közeli barátaink gyermekei.

Nagyon fiatalon lettetek szülõk, nagycsaládosok. Nem volt ez túl nagy feladat számotokra?

Úgy alakult, hogy csak háromnegyed évet éltünk kettesben, utána már ott volt velünk a kisbabánk. A kezdet, mint már említettem, nem volt könnyû. A szüleink is fiatal szülõként kezdték az életüket és még aktívan dolgoznak,  de a munka mellett is rengeteget segítenek nekünk. Sokszor elõfordul, hogy váratlanul kell a gyors segítség, és õk ezt valahogy mindig meg tudják oldani. Nem tudtam eligazodni a többféle nevelési irányzat, a jóakaratú rokoni és baráti tanácsadók között. Volt, aki szerint mindig fel kell venni a babát, ha sír, egy másik azt ajánlotta, hogy mindig meg kell szoptatni, mikor felébred. Miután nem akartam kísérletezni, inkább a magam feje után mentem. Ösztönösen csináltam mindent. Lehet, hogy nem mindent jól, de mostanra, amikor már négyen lettek, kialakult, kisimult, hogy mikor, mit és hogyan tegyek.

Meddig éltetek a kölcsön-lakásban?

Mindössze két évig laktunk ott, majd átmenetileg egy fõvárosi lakásba költöztünk.  Nem szakadt meg a budaörsi kapocs, hiszen hûségesen visszajártunk a gyülekezetbe, és továbbra is találkoztunk itteni barátainkkal. Az volt a vágyunk, hogy Budaörsön leljünk rá végleges otthonunkra. Két év után –  amikor már a második gyermekünket vártuk –, találtunk  az óvárosban egy régi présházat, amibe egybõl beleszerettünk, és sikerült megvennünk. Nekiálltunk az átalakításnak és úgy vélem, sikerült barátságos, kényelmes otthonná varázsolni a régi présházat. (Gábor, amikor hazaért, készséggel végigvezetett a házon, ami már nagyon régen nem látott se szõlõt, se szõlõprést, csak várta, várta mi lesz a sorsa. Megcsodálhattam ezt a kis építészeti remekmûvet: hogy fordult meg az építmény funkciója, anélkül, hogy a jellegét, eredeti stílusát elvesztette volna. Láttam  az apró, ötletes megoldásokat, az emeletre vezetõ lépcsõ merész vonalát, a boltíves, ódon borospincét, a sufnit, ahol egykor a füst szállt az égbe a kemencébõl, megcsodáltam a különleges indukciós kandallót, ami az egész házat befûti, a lenti kiskamrát és az icipici fürdõszobát a szülõi háló közelében. Jó volt látni az igényes és merész ötleteket és a ház régi funkciójának megõrzésére való törekvés egységét.)

Hogy tudtad kialakítani úgy az életedet, hogy mindenre jusson idõ: a háztartásra, a gyerekekre, a férjedre, és a még jó Istennek szánt hála kifejezésére is?

Négy gyerek képes négyfelé szakítani az embert, ha nem vigyáz. Tudtam, hogy ha azt akarom, hogy minden flottul menjen, akkor mielõbb önállóságra kell nevelnünk a gyerekeket. Gábor sok éven át többnyire csak vacsora elõtt ért haza a munkából. Sok idõt kellett arra szánnom, hogy a kicsik megtanulják egyedül elvégezni mindazt, amit ha csak egyetlen gyerekem lenne, talán én is magam csinálnék helyette, ahogyan más anyukák. Az enyéimnek muszáj volt hamar megtanulniuk, hogy kell elpakolni a játékaikat, bekötni a cipõfûzõket, felakasztani kabátot, és hamarabb kellett felügyelet nélkül megfürdeniük, mint más gyerekeknek. Még arra is meg kellett tanítani õket, hogy lehet ügyesen és gyorsan beszállni az autóba. Igyekvõk  és itthon is ügyeskednek. Ha nem is mindig, de segítenek este a terítésben és az asztal leszedésében is.

Mesélj a hétköznapokról. Hánykor keltek, hogy indul a nap?

Mostanában egy kicsit könnyebbek a mindennapok, mert nagyjából azóta, amióta Bogi is velünk van, abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy Gábornak már nem kell kora reggel elrohannia itthonról. Így tud segíteni a készülõdésben, és többnyire már õ viszi iskolába és oviba a gyerekeket. Mi korábban felkelünk, és mire ébredeznek, készen várja õket a reggeli, el vannak készítve a tízóraik és az ebéd is a férjemnek. Hanga, a legnagyobb, már magától ébred, teljesen egyedül öltözködik. A két kisebbet még mi ébresztgetjük, és kicsit még segíteni kell nekik az öltözködésben. Aztán gyors reggeli, majd rohanás apával az iskolába, oviba. Rollerrel járnak, és nagyon boldogak, hogy az édesapjuk most már ismeri a barátaikat, tudja a nevüket, valójában benne van a gyerekek életében. A maguk módján hálásak ezért. Öröm, hogy a hétvégi apukából, mindennapi apuka lehetett…

Naponta fõzöl?

Általában kétnaponta fõzök és nem csak magamnak, Gábor itthonról viszi az ebédet. A gyerekek is farkaséhesen érkeznek haza, levetkõznek, és már etetni kell õket. A vasárnapi reggeli és ebéd egy kicsivel gazdagabb és talán igényesebb is. A hétköznapokra is jut elég tennivaló, mosni majdnem minden nap kell és ott van még a takarítás, mosogatás, pakolgatás. És itt a kisbabánk, akit remélhetõleg még sokáig fogok szoptatni. Nincs szükségem külön segítségre, elvégzek mindent itthon, ami szükséges. A gyerekek is sürgölõdnek. Hétvégén õk porszívózzák a gyerekszobát,  elpakolják a ruháikat, és még a port is letörölik. Néha utánuk nézek, de inkább dicsérem õket. Barnabás hétvégeken többnyire az apja fia. Beöltözik a munkásruhájába, akárcsak Gábor az övébe, és megy vele kalapálni, fûrészelni. Szeretnek együtt dolgozni a lenti mûhelyben, és nálunk mindig akad valami csinálni, szerelni vagy javítani való.

Hétvégén együtt vagyunk. Szeretjük a vendégeket, sokszor vagyunk együtt a barátainkkal, és jólesik, ha a szüleink, rokonaink is ránk nyitják az ajtót. A nagy autó óriási segítség a mindennapokban. Akkora, hogy  mindannyian beleférünk. Bogi születésével kinõttük a régit, de édesanyám segítségével sikerült igen kedvezõ áron megvásárolnunk ezt a másikat. Öreg autó, de jól karbantartott, nem érezzük még a korát. Ezzel járok bevásárolni és szállítom a csemetéimet. Gábor csak vasárnap ül a volánhoz.

Hogy telnek az estéitek, hogy végzõdik egy áltagos napja a családnak?

Együtt vacsorázunk a nagy asztalnál. Apa olyankor már itthon van, már végigsimogatta a gyerekeket, már játszott velük, Bogit is megszeretgette, és mikor eljön az ideje úgy nyolc óra tájt, már mindenki ott ül a maga helyén. Gábor imádkozik, mielõtt enni kezdenénk, és mi is vele. Többnyire hideget, kenyeret, sajtot, vajat, felvágottat, és finom citromos teát. Vacsora után még játszanak kicsit a gyerekek, de igyekszünk minél elõbb az ágyba terelni õket.  Fenn alszanak az emeleti nagy gyerekszobában. És van egy esti családi szertartásunk, az esti lecsendesülés, amit nagyon szeretünk. Leülünk, a gyerekek hozzánk bújnak, és megbeszéljük közösen a nap eseményeit, történéseit, a másnapi teendõket. Apa ezután felolvassa az aznapi igét, amit néhány szóval elmagyaráz nekik, hogy megértsék.

Már tudják, hogy az Úr mindenütt jelen van, és azt is, hogy a magunk ereje kevés, csak õ általa, az õ segítségével lehetünk erõsek. Néha a saját szavainkkal is elmondunk egy fohászt. Néha kérik az éneket,  ilyenkor még maradok, és énekelek, amíg elalszanak. Úgy érezzük Gáborral, hogy ezek a közös esték igazi, minõségi együttlétek egymással és a gyerekeinkkel. Ezután még hagyunk  idõt egymásra,  rendbe tesszük a konyhát, beszélgetünk, de 11 óra tájt már nekünk is leragad a szemünk. Elõfordul, hogy Helga felébred hajnaltájt, leballag, közénk kucorodik, és velünk alszik tovább. Ezt is szeretjük. Szép életünk, sok örömünk van. Mindkettõnknek biztonságot , egyensúlyt és megerõsítést ad az, hogy  minden pillanatban  érezzük:  az Úr vezet bennünket. Hálával tartozunk ezért Istenünknek.

R. V.

Megosztás