„A szépen kivilágított templomtértõl kanyarodunk fel, amit körülleng a kürtõskalács illat és ezen a szegfûszeges forralt boros szép adventi vasárnapon mi nem a sokadalom felé vesszük az irányt, az adventi forgatagba, hanem fel a hegyre megyünk, oda, ahol az itt felejtett cicák laknak.
Távolról még hallani a jászolban bégetõ kis bárány hangját, mintha siratná õket. Fel, fel a hegyre, kanyargós kis ösvényeken, fel a fenyves és Odvas-hegy határához, ahol megállt az idõ, ahova még nem kúszott fel a város megállíthatatlan terjeszkedése és ezeket az érintetlen kis hétvégi házakat még nem forgatták ki félelmetes markoló kanalak, hogy a helyükre társasházak épüljenek. Itt élnek õk, az elfelejtett cicák, akiket nyáron szeretnek, magukhoz édesgetnek a nyárra ide kiköltözõ városlakók, télen pedig se szó se beszéd egyszer csak beköltöznek a budapesti lakásba, ahol a kályha melege mellett talán képesek arra, hogy ne is gondoljanak az itt maradó kis árva lelkekre. Az elfelejtett cicák csak várnak itt, hátha jön valaki, hátha eszébe jut valakinek, hogy õk is éhesek, hogy õk is fáznak. Várnak és várnak napokon, heteken keresztül, mígnem annyira éhesek, hogy bármilyen arra járó idegenhez nyávogva közelítenek, oda lesz az óvatosság, a félelem: nagy úr az éhség. Csak az tudja, akinek már volt dolga vele. Nagy részük tavaszra végleg lehunyja a szemét. Aki túléli, az februárban már szíve alatt hordja utódait, mert ezek a kedves jó emberek nem gondoskodnak arról se, hogy ivartalanításuk megtörténjen. Így tavasszal megszületik az utánpótlás, akiknek majd nagyon örülnek az újra nyárra kiköltözõk.
Nyáron felnõnek, majd télen végleg elalszanak és így folytatódik ez az örök körforgás. Idõs cicát itt nem láthat az ember. Az „önkéntes állatvédõk” mint én – és ezt nem véletlenül teszem idézõjelbe, hiszen tudjuk, hogy önkéntes állatvédõ nincs, csak egy nem kívánt helyzetbe kényszerített ember van, aki nem tud behunyt szemmel elmenni élõlények szenvedései mellett. Hiszen ki akarna a szabadidejében a világvégére autózni, hóban, sárban, hogy ott nyomorult lelkek szenvedéseit lássa élõben, hogy aztán éjszakánként ezzel álmodjon, ki akarna három sávos autópályán az élete kockáztatása árán nyakig csatakos, büdös kutyákat üldözni és betenni az autójába, ki akarná a fél fizetését elkölteni egy olyan elgázolt állatra, amit akkor lát életében elõször? Én nem tehetek róla, hogy a mi országunkban nem megoldott az állatvédelem, arról sem tehetek, hogy az emberek fittyet hánynak arra, hogy túl sok állat születik és felelõtlenül szaporítják õket. Több van annál, mint amit ez a társadalom el tud látni. Ezért aztán úton útfélen elhagyott, elgázolt állatokat látni. Azt gondoljuk, ez a normális, de nem. Tõlünk kicsit nyugatabbra, ha egy kóbor kutya valahol feltûnik, a rendõr, a tûzoltó vagy akárki, aki arra jár, befogja, elviszi az erre a célra államilag fenntartott kulturált intézménybe, ahol az megfelelõ orvosi ellátás után garantáltan gazdához jut majd. Míg nálunk már a megtalálás elsõ perceiben rádöbbenünk, hogy konkrétan felhívni se tudunk senkit sem, mert egyetlen állatvédõ szervezet sincs, akit el lehet telefonon érni vagy ha mégis valami csoda folytán sikerül, nem számíthatunk azonnali segítségre, mert még csak fogadni sem tudják az állatot, még akkor sem, ha személyesen odavisszük, kiszállni érte meg aztán végképp nem. Minden szervezetnél telt ház van, a rettegett sintértelepek meg ugye hát tudjuk, ismerjük õket…. akkor már jobb, ha a nyomorult ott marad az út szélén és vár az idõk végezetéig, hátha valaki mégis segít rajta. Így aztán jönnek, ha jönnek az „önkéntes állatvédõk”, akik saját pénzbõl, saját szabadidõben és fantasztikusan önkéntesen mentik az állatot.
De térjünk vissza az itt felejtett cicákhoz, akik minden áldott etetésnél egyre többen és többen lesznek. Valahogy híre megy a környéken, hogy az „önkéntes állatvédõk” itt is ételosztásba kezdtek. Mára már fixen délutáni programnak vannak rögzítve az „önkéntes állatvédõk” naptárában, hiszen várják, hiszen éhesek, hiszen nélkülünk meghalnának tavaszig. A Zöld Sziget Menhely végül felkarolta õket és német és svájci adományokból segítik a cicák etetését és sokan közülük már szintén a menhely segítségével ivartalanítva is lettek. Ha szeretnél ételadományokkal segíteni az elfelejtett cicáknak, akkor a Zöld Sziget Menhelyen otthagyhatod számukra, ha pedig hozzájárulnál anyagilag a cicák ivartalanításához, orvosi ellátásához, akkor a menhelyen erre a célra kihelyezett zárt perselyben tudod otthagyni a nekik szánt pénzadományt.
Köszönettel az elfelejtett cicák nevében:
Pályi Melinda”
(Törökbálint, Pistály dûlõ 097/099, telszám: 70 626 7378, zoldszigetinfo@gmail.com)
