„A történelem lett a vezérfonala annak a Bereményi életéről szóló 2022-ben készült filmnek, és úgy tűnt, ez az, amire fel lehet húzni ezt a nagyon sokféle Bereményi-életművet. Minden dalában, regényében, filmjeiben benne van az ő történelemszemlélete, és én is azokat a dalokat válogattam ki a filmhez, amik a történelemmel kapcsolatosak. A Széna tér, a Corvin köziek, Illegalitásban, és ezekhez kerestem egyrészt eredeti híradófelvételeket, másrészt a Bereményi által rendezett – vagy írt – olyan filmjeleneteket, amiket szinte archív felvételként lehet felhasználni.
Először féltem, hogy a Géza mit fog ehhez szólni, azt gondoltam, azt mondja majd, hogy „Jól van, gyerekek, azért ez most már túlzás, hagyjatok békén”. Ám mindnyájunkat meglepett, hogy sokkal nyitottabb és lelkesebb volt a fikciós jeleneteknél, mint amikor be kellett öltöznie és eljátszani egy figurát a filmben. Amikor az életéről kellett mesélnie, felelősséggel a múltjáért, az életéért, azt csak megcsinálta. De ha kérték őt, lehetett az iszákos öregember a kocsmában, kommunista após az esküvőn, és még abba is simán belement, hogy Brezsnyev meg Castro mellé fényképezzük.
Gézával abban maradtunk, hogy az élete természetes helyszínein forgatunk és azokkal az emberekkel, akik a legközelebb állnak hozzá, a barátaival. Azt a vendéglistát is, amit a bográcsozáshoz írtunk össze, azt is szigorúan ő állította össze, és hiába próbálkoztunk, hogy esetleg az Eperjes, vagy legalább egy-két nő, Udvaros Dorottya vagy Básti Juli álljanak be, azt mondta, hogy velük nem tudna felszabadultan lecsózni, iszogatni. Ahhoz, hogy természetes legyen, neki ezekre az emberekre volt szüksége.
Az első napokban éreztem benne egy kis szemérmességet és távolságtartást , de alapvetően jó hangulatban dolgoztunk. Az idő nagy részében úgy éreztem, ő is élvezte a forgatást. Nagyon érdekes volt, hogy amikor az Ettől című számban a kommunista kádert alakította, teljesen felvillanyozódott. És végén azt mondta, hogy „Nagy élmény volt, jó fárasztó, de szerettem”. A Bereményi-univerzummal, a Cseh Tamásnak írt dalszövegeivel, regényeivel, elbeszéléseivel és filmjeivel gyerekkorom óta együtt élek, de személyes kapcsolatom ezt megelőzően nem igazán volt vele.
Rajongó voltam én is, de nem olyan fokon, mint akik az egész Cseh Tamás-életművet fejből tudják. Nekem egyetlen lemezem volt tőle, a Műcsarnok, azt annyit hallgattam, hogy fejből tudom a számokat. A kétharmadával már elkészült.”
A következő interjú az életregénye folytatását író Bereményi Gézával készült. Ezúttal azt mondja, hogy ő most nem is életregényt ír a saját életéről, hanem egy regényt…
Bereményi Géza, Kossuth-, József Attila- és Balázs Béla-díjas próza-, dalszöveg- és forgatókönyvíró, filmrendező a magyar kulturális élet egyik meghatározó alakja. Magyar Copperfield címmel 2020-ban jelentette meg önéletrajzi regényének első részét, amelyben gyermek- és ifjúkorával, élete első tizennyolc évének fontos szereplőivel foglalkozik. A folytatás Egyetemeim címmel érettségije után kezdődik, és elsősorban arról szól, hogyan kezdett el írni, kikkel találkozott a bölcsészkaron, kik voltak rá nagy hatással, és mennyit formált az életén, hogy írásra adta a fejét.
Nem igazán szólalt meg az elmúlt hónapokban. Beteg volt, kórházi ápolásra szorult. Mi volt a baj?
Teljesen váratlanul kaptam meg egy bakteriális fertőző betegséget, amely afrikai területről jutott el Európába. Legionella a neve. Legionáriusbetegség. Súlyos volt. Halálos kimenetelű szokott lenni, de az én szervezetem legyőzte. Ez a betegség gőzfürdőben terjed. Sokan megkapják, csak leplezik. Én már kihevertem. Teljesen meggyógyultam. Eszméletvesztéssel kezdődött. Hetekig feküdtem a kórházban az ottani személyzet kegyelmére bízva magam. Aztán hazajöttem, és két-három hét múlva már tudtam írni. Azóta is folytatom ezt a munkámat.
Mivel nyit az Egyetemeim folytatásának első oldalain?
A katonasággal. Már annak tudatában érettségiztem le, hogy felvettek az egyetemre, de hoztak egy új rendeletet, hogy aki bevált a sorozáson, annak tizenegy hónapos katonai szolgálatot kell teljesítenie. Előfelvettnek nyilvánítottak, de még mielőtt megkezdtem volna a tanulmányaimat, megkaptam a katonai behívót. Amikor kezemben lebegtetve a papírt, azt mondtam a postásnak, hogy egy hét múlva kezdődik az egyetemem, közölte velem, hogy egy újabb rendelet szerint mégis meg kell kezdenem a katonai szolgálatot, és meg kell jelennem a borítékban megadott időpontban egy világvégi kaszárnyában, Orosházán. Mintha Afrikában vadásztam volna büntetésből, olyan volt nekem az egész. Két héttel azután, hogy leszereltem, kezdődött az egyetem, ami az életre való képzésem másik nagyon fontos állomása volt.
Most, hogy két magyar kutató, a biokémikus Karikó Katalin és Krausz Ferenc fizikus Nobel-díjat kapott, érdekel a véleménye: mennyi esélye van egy magyar írónak az irodalmi Nobel-díjra?
Hadd térjek ki a válasz elől. Nem értek én ehhez. Ki tudja, valószínűleg sok múlhat az ajánlásokon. Ki, kire hívja fel a figyelmet.
És íróként mi a véleménye arról, hogy Magyarországon bizonyos könyveket fóliába csomagolva tehetnek csak ki a könyvesboltok polcaira?
Nem érdekel. Nincs mit hozzá fűznöm.
És hogy a szépíróktól megvonták az állami támogatást?
Tapasztalt vagyok. Erről sincs véleményem.
És arról, hogy a World Press Photo kiállítást néhány ártatlan kép miatt, amelyeket csak 18 éven felüli látogatók láthattak, idő előtt bezárták?
Erről hallottam. Mondta a feleségem. De a képeket nem láttam. Nagyon nagy szegénységi bizonyítvány?
Egyáltalán.
A magyar közügyek ugyanis átmenetiek. Ezért nem is érdekelnek. A papír fölé hajolva töltöm a napjaimat.
Eperjes Károly, akihez három film köti, A tanítványokat tartja a legszebb, A Hídembert pedig a legfontosabb filmjének. Az Eldorádót, amelyet szintén ön írt és rendezett, és a legjobb rendező kategóriában Európa Filmdíjat kapott annak idején, önt nem említette meg.
Eperjes Károlynak kétévente joggal változik a véleménye, hogy melyik filmjét kedveli a leginkább.
Ő nyilatkozta azt is, hogy: „Három évvel ezelőtt meghívtam Gézát egy pohár borra, de nem jött el. Azt mondta, nem akar politizálni.”
Igen. Nem akartam. Ebben az esetben nem tévedett Eperjes Károly.
A Papp Gábor Zsigmond rendezte Bereményi kalapja című portréfilmben egy fiatal énekesnek, Járai Márknak írt dalszöveget. Arról volt szó, hogy ennek folytatása lesz. Végül is lett?
Húsz-egynéhány dalszöveget írtam neki. Nagyon jól énekel. Különleges hangja van. Én nagyon lelkes voltam, biztattam, hogy gyerünk, adja ki az albumot. Talán a zenekar, amelyben játszik, lebeszélte róla, így aztán hamvába holt a terv.
Másfajta öröm megírni egy dalszöveget, mint mondjuk három oldalt egy regényből?
Annyi különbség van a kettő között, hogy a regényt folytatni kell. Egyébként pedig másfajta öröm a kettő. Ha megszületik a jó három oldal, akkor a másnapi folytatás felrémlik az írónak. Mert ha rosszul folytatja, azzal az előző három oldalt is elronthatja az egészet. Nem szabad előre örülni. A dalszöveg viszont megszületik, elkészül, aztán visszahallgatom az előadótól, és rá bízom a többit. Cseh Tamásnak éveken át írtam dalszövegeket és verseket. Különös szabályokon alapult kettőnk kapcsolata, ami aztán hosszú évekre megszakadt, majd újra elkezdtük a közös munkát.
Mennyit tud írni egy nap? A hangulatától függ?
Nem. Attól függ, milyen irányba tart a történet. Írás közben engem is meglep egy-egy fordulat. Ez hosszú, szívós munka. A jól vagy kevésbé jól sikerült oldalak egymást borítják fénybe vagy árnyékba. Olyan ez, mint egy sivatagi menetelés. Napi penzumot nem szabok magamnak. Nem csodálkozom akkor sem, ha egy, és akkor sem, ha hat oldal születik meg. Ez attól függ, hogyan engedelmeskedik az anyag. Ha nem vagyok elégedett vele, akkor átírom, ha jónak találom, akkor pedig folytatom.
Mennyire viseli meg, ha másnap két oldalt kihúz a szövegből? Elkedvetleníti, vagy ellenkezőleg, nagyobb erőre buzdítja?
Más irányt veszek. Valóban megtörtént eseményeket elevenítek fel. Tömörítek, összekapcsolok.
A fantáziájának mekkora teret enged? Vagy ragaszkodik a teljes hitelességhez?
Nem dokumentumregényt írok, hanem regényt. Ezt várja el tőlem az olvasó. Válogatok rengeteg esemény közül. Egy egész életet nem lehet megírni. Még hat évet sem. De hat év alatt játszódó regény létezik. Azon a hat éven belül elindul az ember egy irányba, és vagy engedelmeskedik a történetnek, vagy kihagy egy bizonyos részt, és akkor egy másik mozzanatot elevenít meg.
Mennyire mély az a kút, amelyből íróként merít? Látja a fenekét, vagy egy bővizű forrásból törnek fel az emlékek?
Nem látom, hol végződnek a történetek. Néha engem is meglepnek a saját életem eseményei. Írás közben új összefüggéseket fedezek fel. Megtisztított úton járok, mert azt, ami nem írható meg, kihagyom. Mindig abban az irányban megyek tovább, azokkal az eseményekkel, amelyek engedelmeskednek. A saját kritikám nagyon jó tanácsadó. Ha írás közben irgalmatlan az ember, azt külön meghálálja az anyag. Nyilván azért választottam azt az életszakaszt, amit megírok, mert megválaszolatlan kérdéseim vannak vele kapcsolatban. A papíron az a legjobb, hogy újra felismerhetem magamat, életem egy bizonyos szakaszainak a jelentőségét. Olyan ez, mint egy nyomozás vagy egy felfedezőút. Ez az írói hozzáállásom. Pontosan nem tudok beszámolni arról, hogy miért éppen ezt vagy azt írtam meg, és miért nem valami mást. Megoldatlan kérdésekhez érkezek el, és azokat oldom meg írás által.
Mennyi és miféle szabadságot enged meg magának egy nagyregény megírása során? Miből merít erőt a folytatáshoz?
A betegség miatt is rá voltam kényszerítve, hogy szünetet tartsak. Kénytelen voltam abbahagyni egy időre. 1965 és 1970 között voltam egyetemista. Mára az egy elsüllyedt korszak. A mostani egyetemen egészen más a légkör. Bent voltam. Mások a növendékek, mások a tanárok. Életemnek olyan zűrös-zavaros korszaka ez, amely teljes feledésbe merült volna, de ha megírom, érdekesebbé kell tennem a mai olvasó számára. Hogy hazudtam én akkor azt, hogy már írtam valamit? Hiszen még el sem kezdtem. Ma már tudom, hogy bizonyítás kényszere alatt álltam. És hogy miben találom meg a szükséges feltöltődést? Megy ez magától, mert több helyen írok. Már most tudom, hogy nyáron a balatoni házunkban érek majd a regény végére. Az is hatással lesz az írásra. Ez azért érdekes, mert a helyszín is segít a munkában. De az is lehet, hogy nem. Attól függ, hol tart a könyv. Alig várom például, hogy arról a lányról írjak, aki akkor nagyon nagy kérdőjel volt az életemben. Az első szerelem történetét szeretném megírni. Már közeledik az a rész. Nagyjából két csoportra osztottam a könyv szereplőit.
Barátok és ellenségek?
Nem. Akik élnek még, és akik már meghaltak azóta. Akik már nincsenek köztünk, azoknak meghagytam a saját nevüket. Volt, hogy az egyikük rokona felháborodottan telefonált, hogy az apjáról is írok. Még nem is olvasta azt a részt, de már kikérte magának. Aztán kiderült, hogy neki volt baja az apjával. A szereplők nagyobb része meghalt. Akik élnek még…
… azok magukra fognak ismerni?
Nincs rá joguk, mert a regénybeli nevük csak hangalakban hasonlít az eredeti nevükhöz.
xxx
Bereményi Géza nem igazán szeret interjút adni, de nemrég egy másik beszélgetésben azt is elárulta, hogy három vezetékneve volt, három saját és egy nevelt gyermeke van, négyszer nősült, és mindig az édesanyját kereste a nőkben. És azt is, hogy soha nem akart szép nőt szeretni. És a végén még azt is elárulta, hogy imádja nagyapai szerepét…
R. V.
Forrás: Index, Internet, stb.
