Az Ulmer Sachtel elnevezésű hajók eredetileg gabonaszállítás céljára épültek, 20-25 méter hosszúak, 4-5 méter szélesek voltak. A rájuk épített kis kabinház csupán 6-8 méter hosszat tett ki. A 16. század folyamán ilyen hajókon a gabonán kívül bort, egyéb terményeket és árukat szállítottak Ulmból Bécs piacára.
A 18. században azonban egyre inkább csak a telepesek szállítására használták ezeket a vízi alkalmatosságokat. A vízi út során igen korlátozott hely állt a telepesek rendelkezésére a csomagok elhelyezésére: ruházat, úti élelem, vetőmag, kéziszerszámok, esetleg néhány baromfi szállítását engedélyezték csak az utazás szervezői.
Ulm dél-németországi város a Duna mellett. A német kivándorlók sorsa szorosan kapcsolódik a város XVII-XVIII. századi történelméhez. Ez idő tájt a Kelet- és Közép-Európába települni szándékozók tömegei határozták meg a város képét. Az ulmi krónikák első ízben 1712-ben tesznek említést nagyszámú kivándorlóról, akiket ulmi hajósok szállítottak a Dunán, a török uralom alól felszabadult Magyarországra.
A kivándorlók között nagyon sok fiatal férfi volt, akiknek hazájukban már nem jutott földterület a család „birtokából”, de keleten saját földhöz jutást reméltek. Mivel azonban egyedülálló személyek nem kaphattak földet, csak házas, családos emberek, ezért sokan közülük – még mielőtt Bécsbe megérkeztek és ott jelentkeztek volna – Ulmban sietve házasságot kötöttek
A hajóút nem volt veszélytelen. Utasaik ki voltak téve az időjárás viszontagságainak. Volt rá példa, hogy a részeg hajós legények felborították a bárkát és a kivándorlók vagyontárgyaik a vízbe estek. Ezért Bécsben feljelentést tettek a hatóságoknál. A legnehezebb rész az örvények, zátonyok, sziklák tűzdelte szakasz volt. A Grein örvények környéke, minden hajós rémálma. Olyankor a legtapasztaltabb, legerősebb hajóslegények álltak a kormánykerékhez. Ma már ez a szakasz a zsilipeknek és a folyószabályozásnak köszönhetően természetesen biztonsággal hajózható.
Mikor jöttek?
A telepesek több hullámban érkezek. Az elsők már közvetlen Buda felszabadítása után megjelentek a Budai hegyvidéken. III. Károly megkezdte a Bánát és Tokaj vidékének betelepítését. Arra inti őket, hogy visszafogadásra ne is számítsanak, ha koldusbottal a kezükben visszatérnének.
Mária Terézia és fia, ll. József uralkodása alatt is folyamatosan zajlott a betelepítés. Szívesebben látták a családosokat, mint az egyedülállókat. Egy időben elsősorban katolikus vallásúak jöhettek, de Tolnába érkeztek evangélikusok is. Minden emberi gyarlóságuk mellett, telve szorgalommal, istenfélelemmel és erkölcsi erővel érkeztek új hazájukba az elhagyatott pusztaságon új életet teremteni. Önsanyargatásig menő szorgalmuk és legendás takarékosságuk összefüggött azzal a törekvéssel, hogy saját földet vásároljanak. Hamar kialakult a „hungarus tudatuk” – az, hogy ők magyarországi németek.
Mi várt rájuk?
Egy csoport megérkezését így írja le a korabeli krónikás: Este öntötték ki őket a fűbe, miután hajlék nem volt sehol. A harmatos fű volt a derékaljuk , a csillagos ég a takarójuk.
Vértesbogláron juhakol volt az első szálláshely. Budaörsön előbb volt bejegyezve pince, mint lakóház. (Hauser József kutatása)
Az elsőknek volt a legnehezebb, mert az évtizedek alatt elvadult földeket nagyon nehéz volt termelhetővé tenni. Először erdőt irtottak, csak azután tudtak szántani.
Az első német betelepülők hívő római katolikusok voltak. Mély Istenhitük gyakran átsegítette őket életük megpróbáltatásaiban, a különféle sorscsapások elviselésében a számukra idegen országban. Ahogyan több mint 250 éven át –az 1946-os kitelepítésig, – hűek maradtak hitükhöz, német anyanyelvüket, szokásaikat és hagyományaikat is megőrizték.
