Magyarországon talán nincs is olyan hölgy, aki ne olvasná a Nők Lapját. Évtizedek óta napjaik kísérő olvasmánya ez az újság. A lap népszerű munkatársa Scheffer Erzsébet, aki már három alkalommal látogatott Budaörsre. Az utóbbi látogatásakor készült interjú kapcsán több kérdésre kaptam választ, amit most megosztok kedves olvasóimmal.
„Irígyelt karriert futott be. Azon túl, hogy a Nők Lapjában jelennek meg írásai számos könyve látott napvilágot. Hogyan történt mindez?
Bevallom, sosem akartam újságíró lenni. Lázadó, fiatal lány voltam, aki nem maradt meg a szülői ház és a védelmet nyújtó anyai karok ölelésében. Valami másra vágytam. Aki most valami csodás életkezdést vár, az csalódni fog, ugyanis én a Kábelgyárban kötöttem ki, ahol segédmunkát vállaltam. De már akkoriban nagyon érdekeltek az emberek és a kapcsolatok. Minden érdekelt. Volt a gyárban egy nagy terem, ahová nem lehetett bejutni. Nagyon izgatott a dolog, míg végül nekem egy alkalommal sikerült. Rengeteg üres csévét tároltak ott. Egy zseniálisnak tűnő ötlettel palack postának tekintettem ezeket és az üres csévékre franciául ráírtam azt, hogy én egy kíváncsi lány vagyok Budapestről, aki elolvassa, válaszoljon. Ráírtam még a nevemet hogy „Elizabeth”. Ezeket a csévéket elvitték Olaszországba. Pár hónap múlva a portás bácsi megkeresett, és megkérdezte: magát hívják úgy, hogy Elizabeth?Egy ember várt engem egy hófehér Alfa Rómeo sportkocsival Olaszországból. Ezek szerint megtalálták a csévéimet! Ezt a történetet én leírtam és annak, aki elolvasta nagyon megtetszett. Azt kérdezte tőlem miért nem írok, hiszen annyira jó a stílusom. Ez adott lökést az íráshoz, és így lettem én újságíró. Először egy Közért újságban írtam, majd 15 évig egy Gyermekünk című havi lapnál. Innen a Nők Lapjához szerződtem. Ekkor már férjnél voltam és volt három gyerekünk.
Ha választani kellene a kettő közül melyik az igazi műfaja: újságíró vagy író? Vagy mindkettő?
E két fogalom összemosódik. Nem tudnám pontosan meghatározni mi is vagyok tulajdonképpen? Író vagy újságíró? Író azért, mert nemcsak tényeket közlök a mindennapok történéseiből, hanem ha elengedem a fantáziámat, azzal teremtek embereket, helyzeteket. De mindennek van valós alapja. Én nagyon szeretem az embereket. Szeretek velük találkozni, megfigyelni őket, hallgatni a történeteiket. Ezekből a találkozásokból születnek a történeteim, fejlődnek ki a kapcsolatok, amelyek összekötnek engem velük. De amit én teszek, az nem egy klasszikus írói forma. Én inkább „üzenőnek” tartom magam. Ihletnek is lehet ezt nevezni, súgásnak is, mely jön valahonnan, aminek a közvetítője én vagyok. Az íróember egy közvetítő csatorna, talán ez még találóbb megfogalmazása annak, ami vagyok. Ez azt jelenti, hogy az, amit én leírok, talán nem is az én kútfejemből való, hanem én csak közvetítője vagyok valaminek. Hiszem hogy születésünkkor valamiféle feladattal érkezünk a világba. Egy küldetéssel, amit teljesítenünk kell. Én így hiszem, így érzem.
Akinek ilyen mélyen érző, empatikus lelke van, nem sérül meg könnyebben, mint mások, akik tüskékkel vértezik fel magukat?
A lehetősége fennáll. De én olyan sok energiát kapok egy-egy olyan találkozó kapcsán, hogy feltöltődöm általa. Örömömet lelem és erőt kapok az által, hogy sokan jönnek, hogy hallgatnak engem, hogy visszajeleznek, elismernek. Erőt ad egy-egy új találkozás, egy igaz történet, melyet biztosan valamelyik könyvemben megírok majd. Ezen kívül erőt ad a hátterem, a családom.
„Hiszek abban, hogy az ember eredendően jó. Hogy pajzsai, kerítései, leplei mögött ott van a kíváncsi, másikra figyelő segítőkész lélek. Csak bezárkózunk. Féltjük magunkat. Mert megtapasztaljuk, hogy az ember védtelen, ha szeret. Csak azt felejtjük el, hogy a védtelenség hozadéka sokkal nagyobb, sokkal többet ad, mintha ott maradunk elbarikádozva magunknak. Ezért hiszek abban, hogy az élet nevű társasjátékot legsikeresebben bizakodva, nyitott lélekkel lehet játszani, akkor is, ha nem dobunk mindig hatost”
Várjuk a következő találkozást, ahol újból tartalmas beszélgetés részesei lehetünk.
Major Edit
