Jó néhány évvel ezelőtt egy „minden görbe fánál megálló” személyvonattal utaztam. A peronon álltam, a nagy meleg miatt nyitott ajtónál.(Persze, nem volt légkondi és automatikusan záródó ajtó sem) Egy kis állomáson megállt a vonat. Látom ám, hogy egy testes férfiú messziről szalad. Elérte a vonatot és nyújtotta a kosarát, hogy mindkét kezét használni tudja a felszállásnál. Lehajoltam és elvettem a kosarat. Na, abban a pillanatban elindult a szerelvény. Szegény férfinek se ereje, se mersze nem volt felkapaszkodni a mozgó vonatra. –Tegye le! Tegye le! – kiabálta kétségbeesetten. Vigyázva leléptem a lépcsőre és előrehajolva leeresztettem a kosarat, amilyen óvatosan csak tudtam. Remélem, hogy nem tojások voltak benne.
Egy régebbi történet a következő. A kelenföldi vasútállomás peronján várakoztam, amikor egy nagymama korú hölggyel beszédbe elegyedtem. Rövid idő alatt a szomorú asszony olyan sorozatos családi tragédiákat mesélt el nekem, hogy azon tűnődtem, hogyan lehet ez túlélni. Ahogy mesélt, csakúgy záporozott a könnye. A torkomat a sírás szorongatta. Közben beállt a vonat. Felszálltunk. Ő tovább folytatta kétségbeejtő helyzetét. Amikor a budafoki váltók fele kattogtak a kerek, akkor vettem észre, hogy rossz vonatra szálltam. Az első megállónál persze, leszálltam és búcsúzóul szívből azt kívántam, hogy rendeződjön az élete.
Barátnőmmel szintén Kelenföldön a pécsi IC-re vártunk. A tájékoztató táblán az állt, hogy a 15-ös vágányra fog érkezni vonatunk. Mi a várakozási időt kihasználva, régi vidám emlékeket idéztünk fel, a mozgólépcső oldalához támaszkodva. Egyszer csak az órámra pillantottam. Hogy lehet?! Már 10 perce itt kellene lenni a vonatnak!! A többi utastól megtudtuk, hogy a pécsi IC pontos időben, a hátunk mögött, már elment a 14-es vágányról. Mit volt mit tenni, vissza kellett menni a pénztárakhoz és újból megvenni az 1 óra múlva érkező vonathoz a helyjegyet. Amikor szóvá tettem, hogy rossz vágányszámot írtak ki, akkor a kedve hölgy felvilágosított, hogy előfordulhat a változtatás. Jobban kellett volna figyelni!! Azóta úgy teszek.
Egy éve történt, hogy a kilencvenhez közeli nagybátyámat, Jánost bekísértem Kelenföldre, hogy segítsek a felszállásban a Bécsbe menő nemzetközi gyorsra. Minden rendben ment, a vonat pontosan beállt. Megkerestük a kocsi számot, az ülőhelyét. A csomagját segítettek feltenni, mert ketten sem bírtuk volna. Már csak a búcsúölelés volt hátra, amikor elindult a vonat. Az ajtók zárva, semmi esély a leszállásra. János jobban megijedt, mint én. Furcsa érzés volt, mit ne mondjak. A többi utas nyugtatott. Aztán beláttam, nagyobb baj nem történhet, minthogy a kalauz leszállít a következő állomáson. Nem találkoztam vele, mert leszálltam Tatabányán. János megnyugodva integetett az ablakból.
s.k.
