A kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én, egy csodálatos bencés pap életútját idézzük föl. Szerencsére egyházi gimnáziumba járó gyermekeink még személyesen is találkozhattak vele, szívesen, derűsen és humorral mesélt a vele történt szörnyű dolgokról. Filmekben, az internet segítségével felidézhetjük alakját, hitvallását.
Egy küzdelmes élet állomásai
Nézzük hát meg Placid atya nehézségekkel tűzdelt életútját, mely által ő nemcsak nemesebb lett, de életpéldájával az élet szeretete és a humorral átszőtt életszemlélet felé is segített minket. Placid atya, Olofsson Károly néven 1916. december 23. napján született Rákosszentmihályon. Egyik őse svéd származású volt, aki XII. Károly svéd király kíséretében Magyarországon járt, és itt is maradt. Az ifjú tízévesen költözött Budapestre, és a Szent Benedek bencés gimnáziumban tanult. Osztályfőnöke, a legendás bencés oktató, Szunyogh Xavér Ferenc volt. Ígéretes tehetségként indult, és már 16 és fél éves korában – külön engedéllyel – leérettségizett, majd rögtön érettségi után belépett a Szent Benedek rendbe. Ezt követően még 6 éven át tanult Pannonhalmán teológiát, ebből két félévet a müncheni Lajos Miksa Egyetemen, mellette pedig német-magyar szakos tanári diplomát is szerzett, sőt filozófiából is diplomázott. Müncheni éveiben már árnyékként előrevetült az a sötétség, amivel később szembe kellett néznie. Így írt ő maga később müncheni időszakáról: „Ez 1935-ben volt, már Hitler hatalomra jutása után. Nagyon militáns hangulat uralkodott az egyetemen. A reverendám miatt leköptek és kutyákat uszítottak rám. Ott láttam először olyan térképet, amelyen Magyarország Németországhoz volt csatolva.”
1939. júniusában szentelték pappá. Először Győrszentivánba került káplánnak, majd innen hívták be tartalékos főhadnagyként tábori lelkésznek. 11 hónapon át szolgált a háborúban a komáromi hadikórházban, ahol a Don-kanyarba vezényelt 2. hadsereg tisztjeit kezelték. 1942-ben váratlanul lefokozták és leszerelték politikai okok miatt. Több prédikációjában beszélt ugyanis a katonatisztek megengedhetetlen viselkedéséről, a közkatonákat védve. Ezután Sopronba került tanárnak. Itt is felhívta magára a figyelmet, mert előadásaiban bírálta a nemzetiszocialista és a nyilas ideológiát. A német megszállás alatt Pápára került, s az ottani bencés gimnáziumban tanított. Itt élte át a háború végét és a szovjet katonákkal való első negatív találkozását. 1945 augusztusában rendi elöljárói ugyanabba a bencés gimnáziumba helyezték át, ahol hajdan diákoskodott. Itt, tanári állása mellett bekapcsolódott a politikai küzdelmekbe is Slachta Margit szerzetesnő oldalán, a Szociális Testvérek tanácsadójaként. Sorsának külön érdekessége volt, hogy az 1945-ös őszi választásokon bejutott a parlamentbe is, viszont mandátumát végül másnak adta át.
Placid atya objektíven látta a Szovjetunió felől érkező veszélyt, és lelkigyakorlatain, valamint különböző beszédeiben sokat bírálta a kommunistákat, amiért a baloldali újságok sajtóhadjáratot indítottak ellene. A kommunista hatalom megerősödésével az ekkor még csak 30 éves Placid atya életveszélyes helyzetbe került. Elöljárói az eseményektől távoli, biztonságosnak tűnő Pannonhalmára küldték, azonban már késő volt. Itt tartóztatták le 1946. június 5-én este, innen indult el kálváriája. Másnap reggelre már az ÁVH hírhedt Andrássy úti épületében volt. Itt kezdték el őt az ÁVH durva módszereivel előkészíteni egy koncepciós perre, amelyet pontosan Kisboldogasszony napján, 1946. szeptember 8. napján el is indítottak. A módszer része volt, hogy éjszaka kínozták és vallatták a foglyokat, nappal pedig nem hagyták őket aludni. Ráadásul Placid atyát reverendában tartóztatták le, átöltözni sem volt módja, ezért a baloldali intézetvezetők és katonák „nagy figyelmet fordítottak rá”, egész nap folyosót és vécét takaríttattak vele. Éppen ez a munka segítette őt a krízis átvészelésében, felismerve, hogy a feladat és a tevékenység segíti a túlélést. Mivel munka közben engedték, hogy énekeljen, egyszer halálra ítélt rabok számára be tudta építeni a dalba a halál előtti feloldozás latin nyelvű szövegét. Csak utólag tudta meg egy túlélőtől, mekkora segítség volt nekik ez az ének. Ilyen és ehhez hasonló dolgokban ismerte fel Placid atya az isteni gondoskodást és Isten állandó segítő jelenlétét. Mint mondta: „az Úristennek olyan fantasztikus ötletei vannak…!”
A pert szovjet törvények alapján tartották meg, és 13 vádlottja volt. Placid atyát végül 10 év kényszermunkára ítélték annak ellenére, hogy semmit nem követett el. Először a sopronkőhidai fegyházba vitték, majd innen indult el hosszú útjára a GULÁG-ra, ahol 1947. januárjától 1955. szeptember 24-ig több lágert is bejárt, állandó harcban a túlélésért. Az első tábor a brianszki erdőben volt, Moszkvától nagyjából 900 km-re. Ide 13 napon át vonatoztak, és a vonat alsó padlatán olyan hideg volt, hogy ruhája többször is odafagyott. 5 éven át egy hatalmas nyírfaerdőben lévő fakitermelésen dolgozott, 42 kg-ra lefogyott, és olyan gyenge volt társaival együtt, hogy segíteni kellett egymásnak kimenni a latrinára, nehogy gyengeségükben elveszítsék az egyensúlyt, és beleessenek. (Egyetlen palló volt a latrinán, és tartani kellett egymást, miközben „dolgukat végezték”.) Ételt a rabok pont annyit kaptak csak (főleg káposztalevest és szójás kenyeret), hogy éhen ne haljanak. Az atya 8 évig levelet sem írhatott haza.
Placid atya lágeri beszámolói filmbe illő történetek arról, hogyan élte túl a GULÁG-ot, és hogyan öntött lelket társaiba. Idősebb korában kezdett el az életéről mesélni, és ezek a történetek szinte mindenkinek kedvenceivé váltak. Az atya afféle sajátos stand-up comedy stílusban beszélt, hallgatói pedig néha azt sem tudták, nevessenek-e vagy sírjanak. Egy rövid, ám jellegzetes részlet, amely jól tükrözi életszemléletét és humorát: „Zsuliknak hívták a „láger krémjét”, a felső tízezret. Voltak köztük valódi gazemberek is. Egy huszonháromszoros szovjet gyilkos, aki az utolsó hat gyilkosságát már a lágerben követte el, szeretett mellettem ülni. Kérte, hogy a tükre hátoldalára fessek valamit (megj.: az atya egy tévedésből lett „portrétyiszt”, portréfestő a lágerben). Egy huszonháromszoros gyilkosnak nem mertem nemet mondani, ezért festettem rá egy női képmást. Viszonzásul azt mondta: szeretném neked megköszönni, de semmim sincs. Tudod mit? Ha téged valaki bántani akarna, szólj nekem! Így lett saját testőröm a lágerben. A négy őrtorony a golyószóróval kismiska volt ahhoz a védelemhez képest, amelyet én élveztem.”
A sorselfogadás ereje
Amikor Placid atya szabadult a GULAG-ról, élete egyáltalán nem lett könnyebb (voltak olyanok is, akik kérelmezték, hogy a lágerben maradhassanak, ugyanis féltek a társadalomba való visszailleszkedés nehézségeitől). Amikor hazatért, elment idős, szívbeteg édesanyjához, de nem mert hozzá bekopogtatni, mert késő este volt és édesanyja beteg szívét sem akarta megterhelni. Egy, a GULAG-ot szintén megjárt ismerősét kérte meg, hogy készítse fel édesanyját a találkozásra. Közben ő a lépcsőházban várakozott. Jött le a lépcsőn egy fiatal lány, aki kedvesen megkérdezte tőle: „Kit tetszik keresni?” – mire az atya: „Tulajdonképpen saját magamat.” A kislány ránézett ijedten: »éjjel egy ilyen őrülttel találkozni« – és úgy ment ki a kapun, mintha puskából lőtték volna ki.”
Placid atyát nem engedték sem papként sem tanárként újra hivatalt vállalni, és Pannonhalmán sem telepedhetett le. Pesterzsébetre került egy fűrészüzembe, majd 12 éven át az ORFI-ban dolgozott betegszállítóként, később pedig a Kútvölgyi kórház mosodavezetőjeként. 1969-től a Korányi kórház mosodáját vezette és innen ment nyugdíjba 1977-ben. Misézni a forradalom pár napját leszámítva először csak otthonában mert, nyilvánosan csak ritkán és titokban. 1975-től a ciszterci Szent Imre templomban végzett kisegítő lelkészi munkát, eleinte névtelenül. Volt róla egy ún. „figyelő dosszié”, mivel „gyanús elemnek” számított. A rendszerváltás után lett hivatalosan is a Szent Imre plébánia lelkésze. 2011-ben leesett az ágyáról és eltört a combcsontja, innentől kezdve kerekesszéket használt. 2017. január 15-én este „szenderült el az Úrban”.
Ebből az életrajzból – és itt tényleg csak röviden kivonatolva mutattam be a sok nehézséget, ínséget és szenvedést, amit átélt, – jól látható, mennyire nehéz sors jutott neki osztályrészül. Ezért különös jelentőséggel bír az az életszemlélet, az ő életpéldája, amivel példaértékűen bemutatta a többi ember számára azt, hogyan lehet a legnagyobb életnehézségek közepette is a jó és a szép dolgokra fókuszálni. Amikor Placid atya a GULÁG-ra került, természetesen neki is minden éppen olyan nehéz volt, mint fogolytársainak. Azonban volt egy nagyon fontos felismerése, amely kiemelte őt közülük. Miután az atya szembenézett a sorsával, és tudatosította, hogy minden a jó Isten segedelmével történik, és ő nem véletlenül, hanem céllal került a GULÁG-ra, teljes mértékig elfogadta a sorsát. Sőt, azt is megértette, hogy nem úgy alakul majd az élete, ahogy elgondolta, hanem úgy, ahogy az Isten akarja. Tanítás helyett az lesz a feladata, hogy tartsa a lelket fogolytársaiban. Mivel saját sorsát elfogadta és hivatását megtalálta, ő lett a „legboldogabb ember az egész Szovjetunióban”.
Amikor ráeszmélt, hol is van valójában, sok szenvedést látott: magyar, német, ukrán, a Szovjetunió különféle tagállamaiból származó lelkeket, nehéz sorsokat, összetört embereket, akik segítségre szorultak. Innentől kezdve saját bajai, problémái egy csapásra elenyésztek, és mások kerültek életének, tudatának centrumába. Azért hogy segítsen, kidolgozott négy pontot, amit a „túlélés négy szabályának” nevezett. A négy szabály követése valóban segített sok embernek, hogy túlélje a GULÁG-ot, és átlépjen a nehézségeken. Az első szabály így hangzott: „A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni és elégedetlenkedni, mert attól gyengébb lesz az ember.” Ezért Placid atya, hogy elterelje a borúra és elégedetlenkedésre hajlamos fogolytársai figyelmét, arra kérte őket, hogy beszéljenek neki a mesterségükről. „Van, aki elkezdi reggel a panaszkodást és egészen estig nem tudja befejezni…” – mondta az ő sajátos humorával. Tény, hogy nehéz helyzetben nyomatékos jelentőséggel bír, ha pozitív dolgok és gondolatok felé tereli az ember a figyelmét. A panaszkodás és elégedetlenkedés olyan mintha az ember egy nagy NEM-et mondana az Isten által teremtett világra, és saját sorsának eseményeire. Ahelyett, hogy keresné az adott esemény okát vagy célját, helyette panaszkodásba és elégedetlenkedésbe burkolózik.
A szabályokról, amelyeket Placid atya kitalált, tudni kell, hogy azokat nem apácák vagy szerzetesek számára készítette. Önmagát sem lelkipásztornak, hanem „lelki szakmunkásnak” nevezte. Nagyon sokféle ember került a GULÁG-ra, köztük sok bűnöző, Istennel perlekedő, vagy éppen a materialista társadalom által formált ember. Többségükben olyanok, akiknek Istenről nem lehetett közvetlenül beszélni. Ezért próbálta az atya a szabályok megfogalmazását az ő befogadóképességükhöz igazítani.
A második szabály szerint a szenvedést nem kell keresni, mert jön az magától. Fontos viszont keresnünk, észrevennünk az élet apró örömeit! Ehhez újfajta látásmódra van szükség. Placid atyáék az 1952-es Helsinki olimpia mintájára még „öröm-olimpiát” is rendeztek, amelyen az nyert, aki a legtöbb apró örömöt tudta a nap végén felsorolni. Ehhez a másfajta szemlélethez semmilyen szigorú értelemben vett vallásosság nem kellett, sőt, a fegyelem edzésével minden ember számára elérhető volt. Hasonló ez e gyakorlat a hálanapló vezetéséhez. Annyi olyan esemény van, ami fölött észrevétlenül átsiklunk, meg sem köszönve azt Teremtőnek. Pedig azzal tiszteljük meg a teremtést, ha meglátjuk, megéljük és megcsodáljuk a világot. A misztikusok gyakran beszélnek arról, hogy Isten is azt kívánja, lássuk meg, értékeljük az általa teremtett világot, és mint gyermek a játszótéren, játsszunk és gyönyörködjünk benne. Ez a szemlélet egyfajta magas szintű művészet is. Az élet apró örömeinek a meglátása, az élet megszentelése, az amivel meg tudjuk köszönni a teremtőnek a sok jót, amit kaptunk.
A GULÁG-on sokszor tényleg nehéz felfedezni ezeket a kicsi, ám annál értékesebb csodákat. Placid atya kedvenc példája az, amikor az erős mínuszos hidegben az őr a motozáskor nem vette le az atya bélelt sapkáját, s így nem fázott meg. Ilyen öröm volt az is, amikor fogsága második évétől kezdve, éjjelente, a priccsen fekve misét mondott.
A harmadik szabály ismertetésénél az atya mindig elmesélte, hogy a lágerben a kicsi és gyenge, valamint a nagy és erős fogalompár volt a fontos. A szabály értelmében az adott helyzetben mindig meg lehet, sőt meg is kell az embernek mutatnia, cselekvéssel bizonyítania, hogy ő maga értékes! Arra buzdította társait, hogy megmutassák, kik is ők valójában, és azt, hogy az emberek mind értékesek.
A negyedik szabály egy kis reklámja is volt saját missziójának. Az atya így fogalmazott: akinek „van hol megkapaszkodnia”, annak könnyebb. Nekünk, hívő embereknek pedig még könnyebb, mivel tudjuk, hogy Isten is akarja a túlélésünket. Ebből az is következik, hogy Isten a mi javunkat akarja, az egész teremtési folyamat értünk, minden érettünk van.
Egyszer a lágerban Placid atyához került egy szentírás, ő pedig azt a játékot találta ki, hogy szétosztotta a Biblia cikkelyeit a rabok között, nekik pedig a túlélés egy-egy szabályához kellett idézeteket keresniük. Máskor az atya találkozott a nagy szovjet statisztikai hivatal egy GULÁG-ra került igazgatójával, akitől megtudta, hogy a GULÁG körzetében három és fél millió ember dolgozik. Ezt az atya úgy értékelte, hogy statisztikailag legalább százezer ember túl kell, hogy élje a GULÁG-ot. Akarni kell és hinni benne. Miért is ne lehetne a túlélő éppen az adott ember maga?
Végezetül idézni szeretném az atyát: „Senkit se tévesszen meg tehát, ha derűsen beszélek a lágerről, mert nem a borzalmakat hangsúlyozom, hanem a túlélés csodáit.” Emlékezzünk rá, hogy pont a nehézségekkel teletűzdelt élete, a szenvedések és fájdalmak vezették el őt Isten kegyelméből oda, hogy ilyen különleges emberré váljon. (dr. Torgyán Atilla)
(Placid atya meséli:)
„A lágerben voltunk 28-30-an magyarok, és karácsonyt akartunk ünnepelni. (…) A Szovjetunióban karácsony nincsen, de jolka van, a jolka az a fenyő. A jolkát a Kremlben is fölállították, és a pionyírok körbetáncolták január elsején. Mondom a főnökömnek, hogy hadd csináljak egy kis fenyőt a beteg kislányának. Az erdőből hozattam egy kis fenyőfát. Azt január elsejére adtam, de azt időben meg kellett csinálni, így december 24-re megvolt. Csodálatos volt, hogy mindenki beledolgozott abba a karácsony-estbe. Két nappal előtte jött az egyik fogolytársam, hogy talált egy picike kis gyertyacsonkot. Azt a kis karácsonyfa elé tesszük, és akkor lesz egy nagy karácsonyfa-árnyék a falon. Mindenből lehet valamit csinálni. Mindenki hozott a reggelijéből egy kis kenyérhéjat meg egy kis kenyérbelet. Az ukránoktól, akik szovjet állampolgárok voltak, és ezért kaphattak csomagot, kértem egy kis fokhagymát. Azzal meg lehetett dörzsölni a kenyérhajat, az volt a kolbász.
A legaranyosabb azonban az volt, hogy két fogolytársunk akkor fenn dolgozott a láger elektosztanciájában, a villanyfejlesztőjében. Hozzá kell tenni, hogy a szovjet ember roppant praktikus, mert egy kiszuperált traktorból csináltak generátort, és minden lágernek saját villanyfejlesztője volt. Innen volt az őrtornyokban a reflektor és a barakkokban is a világítás. Ez a két magyar fogolytársam azt mondta, hogy ha pontosan megmondjuk, hogy mikor lesz az a negyed óra karácsony-estünk, akkor ők rövidzárlatot okoznak, mert ha rövidzárlat lesz, akkor koromsötétség lesz, és a négy őrtoronyból kezdik kilőni a színes rakétákat. Hát csillagszóró nem volt a zsebünkben, de olyan tűzijáték volt az alatt a negyed óra alatt! Ez arra is jó volt, hogy mindenki arra figyelt, minket pedig békén hagytak. Az is igaz, hogy három nap sötétzárkát kaptak érte, de édes Istenkém, valamit valamiért. A sötétzárkában is 24 óra volt a nap! Akkor mi valóban összejöttünk 24-25-en, és imádkoztunk, énekeltünk, az otthoniakra gondoltunk, aztán fogyasztottuk a „kolbászt” meg a „süteményt”. Egy kicsikét elfelejtettük a nyomorúságot, amiben éltünk. Kicsikét másként gondolkodtunk.
Közben nyílik az ajtó és bejön egy fogolytársunk, egy Sztálin-díjas szovjet költő. Én ismertem, még a nevét is tudom, Nyikoláj Fagyejevics Szolovjov. Benyit, ránk néz, aztán kimegy. Mindannyian tudtuk, hogy ez most megy a parancsnokságra és följelent bennünket. A Szovjetunióban a legnagyobb vétek az összeesküvés. A gyilkosság nem érdekes, de az összeesküvés az a legnagyobb vétek. Huszonnégy magyar volt együtt: ez csak összeesküvés lehet. Azért megtartottuk tovább a karácsony-estet, de másnap iparkodtam találkozni ezzel a jóemberrel, ezzel a költővel, hátha nem találta meg a parancsnokságot. Láttam is, mondta, hogy akar velem beszélni. Azt mondta: „Tudod, nagyon jó, hogy engem ateistának neveltek, de amit tegnap láttam, hogy ti a hitetekből ilyen körülmények között is tudtatok ünnepelni, ennél nagyobb Isten-érv nekem nem kell.” Földbe gyökerezett a lábam. Erre nem gondoltam, hogy neki Isten-érvnek számított az, hogy mi egy picit próbáltuk elfelejteni a nyomorúságunkat, és karácsony-estet tartottunk.”
(Forrás: keresztenyfilmek.hu)
(SzK)
