A Három hattyú covid idején (3. és 4. fejezet)

2021-02-17 | Budaörs
Folytatjuk Márai Sándor A három Hattyú című elbeszélésének közlését. Az ő életútja az egyik legkülönösebb a huszadik századi magyar írók között. A harmincas években korának legismertebb írói közé tartozott, de amikor úgy döntött, hogy nem kollaborál az új világgal és elhagyta az országot, tudatosan és következetesen kiiktatták a magyar irodalmi kánonból.

III.
A hó végén átvették a berendezést, Károly italmérési jogot szerzett, s beköltöztek. Április volt, szeles és nyirkos április „ napon át meszeltek, sikáltak „A három hattyú” kissé ásatag és avult termeiben, nem húzták fel még a redőnyöket sem. Károly megfiatalodott e napokon. Új ruhát is csináltatott, egyszerű, polgári fekete ruhát, ahogy gazdához illik, aki nem főpincér többé s nem visel frakkot. E napokban egy hosszú pálya minden tapasztalatát rápazarolta az üzletre. Tárgyalt a sörössel, a borkereskedővel. Óvadékot fogadott el a fiatal kezdő főpincértől, s harmadnap hajnalban személyesen ment ki a csarnokba. bevásárolni. Mint szakember, természetesen tudta azt is, hogy a sajtó nélkülözhetetlen az üzlet sikeréhez. Újságíróknak telefonált, tiszteletteljes hangon fogalmazott meghívókat küldött széjjel ismerőseinek, s meghirdette az örvendetes eseményt a lapokban is.

Május elsejére virradó este nyitotta meg újonnan mázolt „A három Hattyú”-t. A bejárat fölött nagy, piros és kék betűkkel mázolt hirdetmény kiáltotta világgá, hogy esténként Róka Muki muzsikál.
Kilenc felé „A három hattyú” összes terme megtelt vendégekkel. Eljöttek az újságírók, a meghívott ismerősök nagy része, tíz óra felé megérkezett egy miniszteri tanácsos is, családjával. De sok idegen is beállított, környékbeliek, kereskedők és a szomszéd házak polgárai. Két pincér hordta az ételt, az üvegajtó, mely az étteremből a konyhába vezetett, mindegyre csengett, az óvadékos fiatal főpincér libegő frakkszárnyakkal sürgött az asztalok között, Róka Muki és a zenekara fáradhatalanul húzta, s egy kéményseprő-mester éjfél felé, részeg állapotban, politikai szónoklatot intézett a megjelentekhez. Egyszóval minden egészen pontosan olyan volt, ahogy Károly álmodta a megnyitást. Később gyöngyvirágos és óriáskiflis párocskák is érkeztek, a ligeti májuséjszaka hangulatát hozták magukkal, s az ügyeletes rendőr elnézően szalutált, mikor záróra után is megjelentek még a „A három hattyú” előtt a gépkocsik kapatos, korhelylevesre éhes emberekkel.

Károly a kasszában ült, kezelt a vendégekkel, mosolygott, jegyezte a kihordott ételek és italok árát, pénzt váltott, s néha, a mester szemvillanásával és kézmozdulatával igazított valamit az üzem egyes csavarán. Három óra elmúlt már, amikor a vendégek eltakarodtak, a pincérek elmentek, Károly elszámolt a főpincérrel, s pihenni tért. A „lózungot”, az első este bevételét gondosan elzárta a szekrénybe, egy ideig járkált és rakosgatott „A három hattyú” hideg, avas ételgőztől és szeszbűztől fülledt tereiben, megivott maga is egy fröccsöt, s boldogan motozott a sötétben.
-Aranybánya! – mondta halkan, sejtelmesen az asszonynak, amikor aludni tért. De az asszony aludt már, szomorú, és titokzatos mosollyal a szája körül.

IV.

Másnap hajnalban, egy-két órai szendergés után, frissen ébredtek és siettek munkára. Károly bevásárolt a csarnokban. „A három hattyú” helyiségeit pitymallatkor kiseperték, a kispincérinasok megterítettek. Tíz óra tájban a vendégló már illatozott a kispörköltek és a savanyú tüdő szagától.
De most az történt, amire egyikőjük sem számított, s a fordulat híre legendaszerűen terjedt el a városnegyedben, kevés idő után már halkan, babonás suttogással beszéltek a változásról az idősebb budaiak. A váratlan következett be, az emberfeletti és a végzetszerű köszöntött rájuk. Megtörtént, amit még az ügynök, meg a „A három hattyú” volt tulajdonosa sem láthatott előre: megtörtént, hogy a zajos és minden vérmes várakozást felülmúló sikeres megnyitást követő napon egyetlen vendég sem tévedt be „A három hattyú” helyiségeibe.

Hol maradtak a vendégek? Csak az Isten tudta. Hol maradtak a kofák, a vásárosok, a fuvarosok, akik minden délelőtt, az élet örök törvényszerűségének engedelmeskedve, megtöltötték a híd mögötti vendéglő hagyományokkal gazdag termeit? Hol maradtak a májusi szerelmes párok és később, amint az évszak előre haladt és szelíd nyárba fordult, hol maradtak a színinövendékek, hol az újságírók, a szalmaözvegyek, s miért nem jött el a miniszteri tanácsos családjával, a méltóságos úr, akit Károly különös tisztelettel és figyelemmel, személyesen szolgált ki, s aki a távozás pillanatában teljes megelégedését fejezte ki, s szép sikert jósolt „A három hattyú” új korszakának… Mert a miniszteri tanácsos sem jött el többé.

És hol maradt a kéményseprő, aki gyújtó szavakkal és kissé megbicsakló nyelvvel tolmácsolta a megnyitás estéjén a kerület polgárságának politikai meggyőződését? Hol jártak, mit csináltak, merrefelé itták fröccsüket a hűtlenek? Miféle varázslat árnyéka terpeszkedett el “A három hattyú” házteteje fölé, micsoda babonás tilalom akadályozta meg a jóhírű vendéglő egykori törzsvendégeit, hogy újra felkeressék a hordókba ágyazott oleánderekkel díszes kerthelyiséget? Károly, mint mindenki, aki a vak és süket végzet látszólag értelmetlen parancsával előszőr találkozik, lázadozott, a világban kereste a hibát, a politikai viszonyokban, az időjárásban. S rendületlenül hitt abban, hogy a „A három hattyú”-nak volt ugyan múltja, s valószínűleg lesz jövője is, csak éppen jelene nincsen.
(Vége következik)

R. V.

(A képen Avar Mihály vendéglóje a Tabánban.)

Megosztás