„A három hattyú”
V.
Az asszony nem értette a sorscsapást, sírt és imádkozott. A fiatal, becsvágyó főpincér hamarosan átlátta a bibliai helyzetet, s elköszönt, miután, nem éppen nehézségek és viták nélkül, megalázó kölcsönök segítségével visszakapta Károlytól az óvadékot. A pincéreket elküldték, két hónappal a megnyitás után, nyár derekán, már csak a csapost tartották meg a söntésben, s egy kifutó fiút. Az ételeket Károly személyesen hordta ki a konyhából, s ő számolt el a vendégekkel.
Mert vendégek természetesen mégis akadtak néha, az első napok sorscsapásszerű tünetei múltával megesett, hogy délelőtt betévedt néha kisfröccsre egy-egy fuvaros, felhajtott a söntés mellett egy pohár sört egy facér szerelő, hagymás és retkes kosarakkal betelepedett egy-egy kofa is, s pörköltöt kért vagy szalonnás tokányt. De ebédidőben már a magány és reménytelenség árnyai terjengtek „A három hattyú” bolthajtásos szobáiban. Róka Muki már régen odébb állott bandájával együtt, nyájasabb és reményteljesebb nyári helyiségek felé, hol akadnak még színinövendékek, s vállalkozó kedvű szalmaözvegyek.
A szakma természetesen értesült a fordulatról, s a természeti csapásokkal elegy személyi balsorsnak kijáró, kárörömmel vegyes részvéttel figyelte a könnyen előre látható fejleményeket. Kolontai, az ügynök, a megnyitást követő hetekben nem mert mutatkozni „A három hattyú” környékén. Július derekán, dél felé, egyszer mégis beállított. Károly szótlanul szolgálta ki. A helyiség üres volt, oly rejtélyesen, kongó és hideg módon üres, mint egy történelmi rom, melyet átvonuló, vad hordák fosztottak ki. Az ügynök megitta sörét, kék zsebkendővel törölgette kopasz, izzadó fejét és homlokát, sóhajtozott. Károly leült melléje a sarokasztalhoz, hallgatott.
Sokáig ültek így.
-Maga érti, Kolontai? – kérdezte végül csendesen Károly.
Az ügynök esküdözött, hogy harminc esztendeje dolgozik a szakmában, de hasonló vészes tüneménnyel soha nem találkozott még. Előfordult már, hogy egy üzlet rosszul ment, megesett az is, hogy egy üzlet nagyon rosszul ment az átvétel után, de a szakma történetében nincs példa arra, ami „A három hattyú”- val történt. Talán a politikai viszonyok, mondta az ügynök. Talán az időjárás. Talán a gazdasági helyzet. Talán fel kellene ajánlani a helyiségeket egy politikai pártnak. Talán nem ártana harmonikás, bécsi zenekart szerződtetni, vagy Bocskay-nyakkendős, magyar dalénekeseket. Talán… De Károly, komor, bölcs és erélyes mozdulattal leintette.
-Valami történt, Kolontai – mondta sötéten, rekedten. – Talán elátkoztak.
Az ügynök hallgatott. Később megállapodtak, hogy szerez valamilyen állást Károlynak, persze csak akkor, ha el tudja adni „A három hattyú” berendezését, kifizeti az adósságait, s marad még valamennyi pénze az óvadékra…
VI.
Az augusztus rekkenő volt, párás és eredő gőzökkel telített. A nagyváros emberei menekültek a hűs városnegyedbe, a budai kocsmák megteltek esténként kirándulókkal. Néha még „A három hattyú”-ba is elvetődött egy szerelmes párocska, vagy a tájékozatlan pesti iparos. Az alkalmi vendégek megszeppenve üldögéltek az üres termekben. Halkabban beszélgettek, a végzetet érezték, a gyászt.
Károly és az asszony némán dolgoztak, mint a kapitány és az első tiszt a süllyedő hajó fedélzetén, melyről már mindenki elmenekült. Reggel kinyitották az üzletet, az asszony főzött, Károly megírta az étlapot és behűtötte a sört. Megtanultak hallgatni. Némán ültek egymás mellett a söntésben a hosszú, forró délutánokon, hallgatták a vízcsap csöpögését.
Néha suhogást hallottak. Ilyenkor felnéztek a mennyezetre, de nem láttak semmit. A gonosz angyal suhogott ilyenkor a fejük felett, a végzet, a süket és vak, közömbös és kegyetlen végzet angyala. Károly bólintott, aggályos és komoly arccal, mint aki érti az összefüggéseket. De a valóságban nem értett semmit.
Ősz elején, Kolontai bűntudatos segítségével eladták az üzletet. Az új tulajdonos, fiatal ember, vállalta a terheket, a berendezésért nem adott pénzt, de szerződtette Károlyt és feleségét. Károly most főpincér volt „A három hattyúban” és felesége volt a főzőasszony. A megnyitás gyászosan sikerült. Néhány ember tévedt csak a balsors által megjelölt helyiségbe. De két-három nappal később, déltájban megtelt a vendéglő kofákkal és fuvarosokkal. Az átvételt követő hét végén, estére, már eladtak harminc vacsorát is. Egy hónap múltán Róka Miki bandájával együtt visszalopakodott „A három hattyú”-ba, Károly is szépen keresett, s reménye támad, hogy tavaszra kifizetheti adósságait, igen, talán félre is tud tenni valamit.
Az új tulajdonos másodrendű húst vásárolt, s húsz literenként hozatta az ecetes bort a kereskedőtől. De a vendégek most már kitartottak „A három hattyú” mellett. Sokan a régiek közül is visszatértek, barátsággal üdvözölték Károlyt, s mert nem ismerték a változott helyzet titkait, bizonygatták, hogy mennyire örülnek, hogy mégis önállósította magát. Egy este átjött a miniszteri tanácsos is, s a kéményseprő „A három hattyú”-ban alapította meg egy új, rendkívül sokat ígérő, hangzatos jelszavakkal dolgozó politikai párt fiókirodáját.
Károly sokat dolgozott, az új tulajdonos nem bánt vele rosszul, a vendégek kedvelték az öreg főpincért. Néha megállt a zsúfolt teremben, körülnézett, szédülést érzett. Nem értett semmit abból, ami történt, de most már nem akart semmit érteni.
(Vége)
R. V.
(A képen – a covidjárvány kivételével – ma is működő, a régi kocsmák, vendéglők hangulatát máig megőrző budaörsi Szikla Falatozó látható)
