A lélek által vezetett utat keresem

2022-03-01 | Budaörs
Majdnem három évtizednyi gimnáziumi tanítás után Mihályi Anikó, a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium magyar nyelv és irodalom szakos tanára tavaly szeptembertől a Váci és a Budapesti Fegyház és Börtönben tanítja a fogvatartottakat.

Szeretett a Szent Imre Gimnáziumban tanítani és Önt is szerették. Mi vezette mégis arra, hogy ilyen radikális módon változtasson az életén?
– Nagyon szeretem a tanítást, a gyerekeket, a Szent Imrét. Ebbe az épületbe, a „Jóská”-ba (József Attila Gimnázium) jártam négy évig, és az egyetem után az alma materbe mentem vissza tanítani. El sem tudtam képzelni, hogy máshol is otthon lehetnék. Aztán nyolc évvel ezelőtt elkezdtem járni a Sant’Egidio közösség hajléktalanszolgálatára. Beavatódtam egy másik valóságba, ami megérintett, belső motorként kezdett hajtani. Harmincegy, munkával töltött évvel a hátam mögött, amikor tíz év van a nyugdíjig, nagyon nehéz feladni a biztonságot. A nyári lelkigyakorlatok csendjében mégis azt kértem Istentől, hogy mutassa meg, ha máshol van a helyem. Tavaly januárban aztán a külső történések hatására szembesültem azzal, hogy az intézményi keretekbe nem fér bele, amit belül a magaménak érzek. Az imáimban pedig világossá vált, hogy ki kell lépnem a vízre, nem pedig arra várnom, hogy Isten odahívjon, ahol a vélt biztonságomat is meg tudom őrizni. Meghoztam a döntést, felmondtam az iskolában. Az ezt követő két hónapban belülről éltem meg Péter vízen járását: az egy héten át tartó pánik – mi lesz velem? – után következett a sok sírás, az elengedés kínja és az egek ostromlása: „Mire megyünk mi ketten, Uram?” Mindezzel együtt is gyönyörű időszak volt, „éreztem az Isten-szagot”, és megtapasztaltam az Atya gondoskodó szeretetét. A karanténidőszak után, mielőtt visszamentünk az iskolába, egy belső imában megkaptam a hívást: börtönbe menjek tanítani.

Kifelé irányuló küldetésnek gondolnám, de ahogyan elmondja, a misztikusok élménye elevenedik meg: egy megküzdött belső út végén letisztul a döntés.
– A hajléktalanszolgálatban is azt látom, sokféle út visz ugyanoda: mást a segíteni akarás, engem a belső útkeresésem vezetett a szegényekhez. A Lélek által vezetett utat keresem. A szegényekben tényleg van valami misztérium: a kiszolgáltatottságuk, a magatehetetlenségük sír a megváltásért. Nem tudok elmenni mellettük, mert más formában ugyan, de belül ugyanezt élem meg én is. A hajléktalan barátaimmal való kapcsolatban éppen azt tanulom hétről hétre, hogyan tudok éber lenni, odafigyelni arra, ami van, és hogy ne ragaszkodjak semmihez, merjek szabad lenni. Többen mondták, milyen bátor vagyok. A vajúdásomban semmi bátorságot nem éreztem, most viszont belső szabadságot élek meg. Vácon az órák előtt mindig bemegyek pár percre a Fehérek templomába: „Uram, gyere velem!” A börtönben azt érzem, mindez nem az én erőmből történik: amit mondok, ahogyan mondom, abban én eszköz vagyok csupán.

A hajléktalanokhoz együtt mentek, a börtönbe viszont egyedül kellett belépnie. Nem volt félelmetes?
– Amikor először mentem Vácra, tájékoztatást kaptam arról, kik azok az emberek, akiket tanítani fogok. Az első tanítási napomon a kollégák arról számoltak be, hogy borzasztó, minden számításukat felülírja, amit az órákon tapasztalnak. Az első órámon aztán ott ült velem szemben negyven fogvatartott. Öt perc bizonytalanság után azt éltem meg, hogy a helyemen vagyok, nem félek, jól érzem magam, párbeszédben vagyok velük. Azt hiszem, érzékelték a hozzáállásomat, és ez őket is megnyitotta.

Hogyan kezdett bele a tanításba?
– A tanterv adja a tanítás alapját. A szövegek jelölik ki a témát, amiről beszélgetünk: hihetetlen, hogy az élettapasztalatuk milyen mélységeket nyit meg előttük egy-egy szöveg értelmezése során. Az első órára, hogy meg tudjuk különböztetni egymástól a hétköznapi és a művészi szövegeket, bevittem Örkény Mi mindent kell tudni? című egypercesét. Ez egy buszjegy hátoldaláról lemásolt szöveg, amelynek mindössze címet adott a szerző. Milyen értelmezési lehetőségek nyílnak meg attól, hogy címe van valaminek? – kérdeztem. Utazásról, életútról beszélgettünk, arról, hogy a szöveg bármelyikünkről szólhat. És akkor egy húszéves fogvatartott megszólalt: „Tanárnő, öt éve tanulok irodalmat, de ezt még soha senki nem mondta nekem.”

Miben különbözik a szövegek befogadása egy katolikus elit iskola diákjai és a fogvatartottak esetében?
– A gimnáziumban sokkal többet tudnak a gyerekek, az a megközelítési módjuk, hogyan lehet a tanult tudást a szövegben működtetni. A börtönben a tudásanyag sokkal kevesebb, viszont nagy élettapasztalat van a fogvatartottak mögött. Én abban próbálok segíteni nekik, hogy ráismerjenek a szövegben arra, amit megélnek. És a szövegek egyszer csak közel kerülnek hozzájuk, amiből nagyon szép beszélgetések alakulnak ki. „Ki nagyot akar, szokjék fegyelemre: korlátok között válik el a mester, / s a szabadság a törvény adománya” – Goethét idéztem, próbáltam érzékeltetni a klasszicizmus korlátok közötti szabadságát. Azután izgalmas beszélgetés következett a korlátok szükséges vagy szükségtelen voltáról, arról, hogy lehetünk-e szabadok a korlátok között. Így érkeztünk el a börtön témájához. „Mindannyian börtönben vagyunk, én is börtönben vagyok” – mondtam, majd megkérdeztem: mi lehet a mi közös börtönünk? Fél perc gondolkodás után az egyik fogvatartott megszólalt: „A tér meg az idő.” (Ezt például a gimnazisták nem szokták tudni.) „És hogyan próbálunk elmenekülni a térből és az időből?” – kérdeztem tovább. „Tanárnő, én mondom magának, a civil életemben ezért szívtam annyi füves cigit” – szólalt meg az egyik fiatal fogvatartott.
Az irodalomtanításban az a nagy ajándék, hogy maga a tananyag adja a beszélgetési témákat. A tizedikesekkel Csokonai Az estve című versét olvastuk: „Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, / Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.” Milyen súlyuk van ezeknek a soroknak a börtönben! A jó és a rossz döntésekről kezdtünk beszélgetni. Kértem, fogalmazzanak meg olyan eseteket, amikor nem könnyű eldönteni, mi a jó és a rossz. Olyan döntéshelyzeteket hoztak a saját életükből, amikor azt élték meg, hogy nem lehetett jól dönteni. A beszélgetés a saját felelősségünk kérdéséig vezetett, és eljutottunk oda, hogy nem foghatunk mindent a környezetünkre. Láttam az arcukon, hogy elgondolkoznak…

A szövegekkel való szembesülés segítheti a saját életükkel való szembenézést. Mire vágyik, hová vezethet ez?
– Fontos kérdés, sokat gondolkoztam ezen. Nyolc éve vagyok kapcsolatban hajléktalanokkal, találkoztam olyanokkal is, akik megjárták a börtönt. Illúziómentesen mentem tanítani a börtönbe, nem hiszem, hogy mindenki angyallá változik. De nagyon hiszek abban – a hajléktalan barátaimmal való kapcsolatban is –, hogy ha az emberi méltóságukban szólítjuk meg a társadalom számkivetettjeit, az lehetőséget ad nekik arra, hogy tisztelettel tekintsenek önmagukra. Kétféleképpen kommunikálhatunk az emberekkel: hatalmi pozícióból vagy egyenrangú félként. (A két véglet között természetesen széles a skála.) A börtönben a hatalmi pozíció és a megfélemlítés uralkodik. Tudják, hogy ha olyat mondanak vagy tesznek, ami nem odavaló, a fogdába viszik őket. Mi lesz, ha kikerülnek a börtönből? Ha nem vesszük őket emberszámba, az csak ellenérzést, feszültséget, haragot szít. Négy éve tanulom az erőszakmentes kommunikációt. Ez segít abban, hogy a szív szintjén értsem, amit a hajléktalan barátaim, a fogvatartottak mondanak. Hogy ne csak a haragot, a lázadást halljam a szavaikban, hanem azt, hogy milyen érzés, milyen szükséglet van a szavaik mögött. Nagyon megrendítő, amikor felismerem, hogy ugyanazok az érzések és szükségletek hajtják őket, mint engem, hogy nem vagyunk más világ. Őket azonban nem tanították meg felismerni a vágyaikat, nem kaptak segítséget abban, hogyan tudják megadni maguknak azt, amire a lelküknek szüksége van. A művészet, az irodalom sokat segíthet, hogy tudatosítsák ezt magukban. Ha egy pici lépést teszünk efelé, az már támpont lehet nekik.
A gyakorlatban nagyon nehéz mindezt megvalósítani. Az egyik kolléganőm tollát kilopták az órán a tolltartójából. Nem könnyű ezután nem gyanúsítottként látni a teremben ülőket. Megtudtam, hogy a fogvatartottak év elején kaptak egy tollat, és csak akkor kérhetnek újat, ha leadják azt, ami kifogyott, s ezzel bizonyítják, hogy valóban szükségük van egy újra. Az eset után több tollal mentem tanítani, és megkérdeztem, kinek van szüksége tollra. Két embernél több soha nem jelentkezett.

Mennyire motiváltak a fogvatartottak a tanulásban?
– Akik tanulnak, kapnak érte egy kevés pénzt, ami nagy motiváció. Az ötödik-hatodik osztályban nehéz oktatni, mert ott nem látok más motivációt. Van 62 éves ötödikesem is a budapesti Kozma utcai börtönben. És vannak, akik írni-olvasni sem nagyon tudnak. De beszélgetni velük is tudok, és tanítom őket az írásra meg a helyesírásra. Hetedikben már meg tudják fogalmazni, hogy fontos elvégezni a nyolc osztályt, mert akkor lehet jogosítványuk. Gimnáziumban komoly motivációt jelent, hogy meglegyen az érettségi. Van olyan barátunk a Sant’Egidio közösségben, aki a börtönben kezdte el a gimnáziumot, majd kikerülve estin, felnőttoktatás keretében érettségizett.

Gyakorlati szempontból mi jelent nehézséget a fogvatartottak tanításában?
– Amikor tanítani kezdtem őket, nem voltak tankönyvek. A váci piaristáknál dolgozó barátnőm segített, hogy vihessünk tőlük könyveket a börtönbe. A Kozma utcai fogvatartottaknak pedig az Albertfalvi Don Bosco Katolikus Általános Iskola nyújtott segítséget. Fizikailag is nehéz két és fél órán keresztül tanítani, folyamatosan figyelni. További nehezítés, hogy november óta nem mehetünk be a börtönbe a pandémia miatt. Azóta tananyagokat, feladatlapokat készítek a fogvatartottaknak. Az online oktatáshoz nincsenek meg a technikai feltételek az intézményben. Nagy kihívás, hogyan tudok ebben a helyzetben valami személyeset becsempészni a tananyagba. Levél formában írom a tanulnivalót, hivatkozom a közös munkára, arra, amiről beszélgettünk. Keddenként jártam a váci börtönbe, most ugyanebben az időben a Verbum Dei nővérekhez megyek, akikkel tizenöt éve vagyok testvéri kapcsolatban. Együtt imádkozunk a börtönben élőkért. A Szentlélek kell ahhoz is, hogy ráérezzek, ilyen keretek között hogyan lehet kreatívnak lenni. Minden héten küldök nekik feladatot, a visszaérkezett anyagok alapján kell majd lezárnom a félévet. Negyvenből csak hárman nem küldtek vissza semmit, ez nagyon-nagyon jó arány.

Milyen érzés, hogy itt nem lehet hosszú távra tervezni? És jól tudom, hogy semmit sem szabad megtudniuk Önről?
– Még a nevemet sem tudják. „Az idei évben én fogom tanítani Önöknek a magyart” – ez a bemutatkozás. Jó ez a névtelenség. Mindig is vonzott a középkori kultúra anonimitása, hogy nem tudjuk, kik építették a katedrálisokat, kik másolták a kódexeket, sőt, a versek szerzői közül is csak keveset ismerünk név szerint. Nagyon megérint a sallangmentesség. Nincs tanári szoba, nincs asztalom, az van, amit viszek: a jegyzeteim, a vázlatom, a tankönyv, a szöveg és ami bennem van. Ez fantasztikus! Régóta erre vágyom, erre a lecsupaszított valóságra. A gimnáziumban évekre tervezünk, és gyönyörű nyolc esztendőn át kísérni a gyerekeket a felnőtté válás útján. Itt meg az a szép, hogy csak az a két és fél óra számít, amit ott töltök: a jelenlét sűrűségét élem meg. Hiszen a fogvatartottakat áthelyezhetik máshová, kiszabadulhatnak, lehet, hogy jövőre más kapja meg a csoportot. Nekem ez a két és fél óra adatik.

Ebből az következik, hogy a sikerélmény is más. Mit jelent ilyen körülmények között a siker?
– Azt szeretném, hogy ne a sikerélmény, hanem a hála szülessen meg bennem. Úton vagyok efelé. Nehéz persze, hiszen belénk oltották, hogy sikerek alapján mérjük magunkat. Hálás vagyok, amikor látom, hogy a fogvatartottak érdeklődővé válnak, odafigyelnek, egyre többen kapcsolódnak be a beszélgetésbe, megköszönik az órát. Ők tényleg hálásak.
Abban a teremben, ahol tanítok, használhatatlan a tábla, ezért előre elkészített vázlatokat viszek be csomagolópapíron, amelyre filctollal írok. Az első alkalommal, amikor fölragasztottam a csomagolópapírt, az egyik fogvatartott tágra nyílt szemmel kérdezte: „Tanárnő, ennyit készült az órára?” A tananyag a kisujjamban van, de arra külön készülök, mi lesz az óra szíve, mit állítok a közös gondolkodásunk középpontjába. Amikor bekapcsolódnak a beszélgetésbe, azt élem meg, hogy igen, ezért vagyok itt. Nagyon emberi és élettel teli, ami akkor és ott történik.

Verseket is írnak a tanítványai. Hogyan születik egy-egy alkotás a börtönben?
– Az első óra végén odajött hozzám az egyik fogvatartott azzal, hogy elmondhatja-e a versét. És elszavalta a Sötét a börtön című költeményét. Döbbenten hallgattam, hogyan éli meg ez az ember a fogvatartottságát. „Ha leírja, begépelem” – mondtam, és további írásra biztattam. Azt terveztem, hogy az év végére összeállítok neki egy kis kötetet. Amíg bejárhattam, hozta is a verseket szépen, igényesen leírva, sőt még rajzot is készített melléjük. A neve alatt ez állt: „az elítélt”. Megrendítő, mennyire hozzátartozik ez az identitásukhoz. A Candide kapcsán írattam velük fogalmazást Az én Eldorádóm címmel. Sokuk megfogalmazta: az a legmélyebb vágya, hogy ne legyen megbélyegezve. Írásaikban nem illúzióvilágokat teremtettek meg. Volt például olyan, aki a környezetvédelmet állította a középpontba.
Máskor a kertről mint a lélek szimbólumáról beszélgettünk. Az én kertem című házi feladatukat órákon át javítottam, meg-megálltam közben, annyi szépséget és finomságot találtam a fogalmazásaikban.„Fekete rózsát termő bokor is van a kertemben, ők a halottaim,” – ilyen és más csodálatos kertleírásokat is kaptam. A Berzsenyi-feladatba beillesztettem Varró Dánieltől egy játékos ódát, és kértem, próbálkozzanak ők is az ódaírással. Sok humorral és kreativitással írtak ódákat a papucsukhoz, a rádiójukhoz, önmagukhoz. El is döntöttem, hogy minden alkalommal készítek olyan feladatot, ami alkotásra ösztönzi őket. Ha a járvány csillapodtával újra megnyílik a börtön, szeretnék színpadi előadást készíteni velük, hogy megélhessük a közös alkotómunka örömét. És szeretném az erőszakmentes kommunikációra tanítani őket.

Megismerve a fogvatartottak személyiségét, vágyait, hogyan látja a társadalom feladatát velük kapcsolatban?
– Fontos beszélnünk a börtönben élőkről, hogy ne csak úgy tekintsünk rájuk, mint akik vétettek a társadalom ellen. Igen, bizonyára jogos a büntetésük. A kérdés azonban az, hogyan tudunk segíteni nekik abban, hogy be tudjanak illeszkedni a társadalomba. Nagyon sok tanulnivalónk van. Amíg elítéltként megbélyegezzük őket, addig esélyt sem adunk nekik arra, hogy megéljék, ami „a kertjükben” van. Erről jó lenne intézményi, társadalmi szinten is gondolkodni.
Szerző: Thullner Zsuzsanna

 

Megosztás