Ez az új világnézet ragályként terjed. Megosztja az embereket, mérgezi a fiatalok lelkét, letargiába száműzi az időseket és egyre magabiztosabban, erőteljesebben nyomul. Nekünk van egy nagyszerű költőnk, Takács Zsuzsának hívják, az ő költészete egy egész nemzedék számára volt iránymutató. Nemrég jelent meg életműkötete, ebben lapozgatva leltem rá egy versére, ami szíven ütött, és ami azóta is újra és újra megérint, foglalkoztat és nyomaszt. Valaki azt mondta egyszer, hogy a költészet túl van az ésszel beláthatón. Úgy éreztem, hogy ezt a víziót, amit a költő megálmodott, és ami ésszel valóban felfoghatatlan, feltétlenül meg kell osztanom önökkel.
A MEGFOSZTÁS RÍTUSA
– Nem változtál semmit. – Ti sem változtatok.
Mégis: utcai ruhában lép be a pap
az őgyelgők közé, leszedik az oltárt,
megfosztják barokk cirádáitól,
a rézserleget és nikkeltálcát papírdobozba
rakják. – Búcsúzni jöttünk, testvérek.
Szövetségünk kétezer évig tartott,
de a mindenki által ismert okok miatt
templomunkat bezárjuk. Éreztük mind
a földcsuszamlást, hallottuk a mélyből
fölmorajló hangot, értettük, mit mond,
de rosszkedvünkre fogtuk lépteink
bizonytalanságát, mulasztásaink kiújuló
fekélyét. Mostanra azonban lehullott
szemünkről a hályog.
Fájdalom és neheztelés
nélkül összejöttünk hát utoljára,
hogy búcsút vegyünk lehetőségeink
tárházától: a hittől. – Búcsút veszünk tőle!
– Másodszorra a reménytől!
– Búcsút veszünk tő1e! – Megnyugvásomra
szolgál, hogy beletörődtetek
a megváltoztathatatlanba, mégis
figyelmeztetnem kell most titeket, hogy
fogadalomtételetek legnehezebb része következik,
azaz, hogy szeretetet nélkül
kell élnetek ezentúl.
– Búcsút veszünk tő1e!
– Lépjetek ki az ajtón. Menjetek haza.
Zárjátok magatokra az ajtót.
Ez a vers 2008-ban született, és meg is jelent a Vigíliában. Meglehetősen borúlátóra hangolt költemény ez a groteszk templomi látomás, amely azt a pillanatot vetíti elénk, amikor felbomlik kétezer évig tartó szövetségünk az Istennel. Szívbemarkoló pillanat.
A verset olvasva szinte érezzük a földcsuszamlást, pedig a költő már hallgat, már egy szót sem ír. És mégis, önkéntelenül tovább íródik ez a vers lelkünkben. Szemünk nyitva, látjuk a reménytelen jövőt, a hit és szeretet teljes megsemmisülését, minden létező törvény, szokás, hagyomány teljes lesöprését, kiirtását. Minden sötét lett a világban. Csak az vált világossá számunkra egy pillanat alatt, hogy igen, megtörténhet a megtörténhetetlen. És reszketünk a katasztrófát követő ürességtől.
Kedves olvasóm, ha netán valaki a vers elolvasását követően váratlanul feltenné önnek azt a kérdést, hogy vajon milyen lenne az életünk hit, remény és szeretet nélkül abban a ki tudja kik által kimódolt új világban, vajon mit válaszolnának? Mit gondolnának, mit hinnének, mit remélnének?
És vajon hogyan szeretnének másféleképp?
R. V.
