Ha túl sok volt a hó, a gazdák lovas kocsira lapátolták és kivitték a határba. A gyerekek „csuszkoráltak” a Lala mocsárnál, vagy maguk tapostak simára minél hosszabb csuszkapályát. „Menőnek” számított, ha valakinek a cipője sarkán spiccvas, „patkó” volt. Azzal lehetett igazán hosszút csúszni! A 40-50 cm-es víz nem jelentett életveszélyt, de ha valaki alatt beszakadt a jég, az számíthatott néhány atyai pofonra. A hógolyózás néha hócsatává fejlődött. És a hóember építése a tapadós hóból! Szén volt bőven a kamrában, csak sárgarépát meg rossz fazekat, seprűt kellett a mamától kérni. Jó móka volt még a ródlizás. Stafli fadarabokból házilag barkácsolt szánkókkal öröm volt lecsúszni a Máriavölgy lankáin.
-Kipirult arccal, kékült, dermedt kezekkel húztuk fölfelé a szánkót egy újabb – ki tudja hányadik- leszáguldás élményéért, akár sötétedésig. Észre sem vettük a mínuszokat. Micsoda csodálatos telek voltak régen! – őrzi az emlékező.
Történt egyszer, hogy Feri fiú bokáig elmerült a jeges vízben. Sietett haza, és hogy a bajt jóvátegye, a vizes lábbelit alkalmas pillanatban betette a sütőbe. Mondanom sem kell, hogy a cipő a használhatatlanságig összeszáradt. Amit azután a papájától kapott, azt még nagypapa korában sem felejtette el. Nem volt olcsó akkoriban sem egy gyerekcipő. Az édesanyák inkább a betegség miatt aggódtak:-Jaj! Csak beteg ne legyen ez a gyerek! Nem csoda, hogy féltek, hiszen még nem volt penicillin vagy más, ma eredményesen ható gyógyszer. Egy tüdőgyulladás könnyen végzetessé válhatott.
Ez a szép visszaemlékezés nagyon illik az elkövetkező napokra:
A bánatosan ködös estéken néha felsejlik valami a múltból. Néha elég egy mozdulat, egy illat, egy régi szín, egy régi hang, hogy egy pillanat erejéig megszálljon az a varázsos hangulat, amit a hajdani telek idején éreztem. Egy percre újra megsajdul a lejtőn száguldó szánkó durva ütésének nyoma a derekamon, újra érzem az esés után a hó rozsdás és jeges ízét a számban. És azután ott a frissen sütött beigli illata, a karácsonyi töltött káposzta és az elcsent szaloncukrok íze. Borzongok az izgalomtól, ahogy december elején az ablak előtt ülve lesem a Mikulást, Szenteste pedig Jézuska csengettyűjének hangját hallom a szomszéd szobából. És újra látom nagyapám alakját, ahogy térdig érő hóban a boltba botorkál, megcsúszik, dühösen dörmög valamit, majd legyint és fütyörészve megy tovább. És érzem nagymama ölelését, olyan jó odabújni hozzá, ha megriaszt a kint süvítő szél. És tudom, hogy Ő megvéd, mellette semmi bajom nem lehet. A hangok. Az arcok. A tekintetek. A mosolyok. És a kakaó és a foszlós kalács illata és íze vasárnap reggel. És a forró fürdő a szánkózással, csúszkálással töltött fagyos nap után. És látom már Szilveszter reggelén a napsugarakat, ahogy a friss havon felszikrázva elvakítanak. Addig, míg szemem lassan hozzá nem szokik a fények és a színek káprázatos újévi játékához.
s.k. + internet
