A munkálatokat szeptember 22. és november 30. között a német 397. Westungarn kerület-parancsnokság irányította Kuno von Both altábornagy vezetésével, alárendeltségben a német 13. erődítésisáv-parancsnoksággal, a 19. magasabb utászparancsnoksággal, a magyar erődítési és műszaki parancsnokságokkal és a szlovák 1. műszakihadosztállyal. December 1-jétől utóbbiak a Dél Hadseregcsoport (a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport szeptember 24-én vette fel ezt a nevet) közvetlen alárendeltségébe léptek.
Az egyik fő állásrendszer, a Karola-vonal, a Mátra, a Bükk és a Zempléni-hegység déli lejtőin épült ki. Jobbszárnya Gödöllőtől északkeletre csatlakozott a pesti hídfőt védő Attila-vonalhoz. Aszód–Hatvan szakasza a Zagyva völgyében lezárta a Balassagyarmatra és a Salgótarjánba vezető utakat, így a nógrádi bánya- és iparvidéket. A Mátra előterében az Ecséd–Nagyréde–Gyöngyös–Abasár, a Bükk előterében az Egerszólát–Egerszalók–Andornaktálya–Szomolya–Noszvaj vonalon húzódott. Második vonalát a Mátrafüred–Gyöngyössolymos, illetve az Egerbakta–Sirok terepszakaszon létesítették. Balszárnya a miskolci iparvidéket és a Hernád völgyét zárta le a Bodrogra támaszkodva. Fontosabb reteszállásai a Tibolddaróc–Emőd–Tiszaluc–Tisza–Tokaj terepszakaszon, majd a Bodrog jobb partján a Hegyalján és Sárospatakon át Sátoraljaújhelyig húzódtak. Sátoraljaújhelynél csatlakozott hozzá az arccal keletnek néző Gizella-állás.
A másik fő védővonal, a Margit-vonal három védőövet magába foglaló, két részre elkülönülő állásrendszer volt. Keleti szektorát a Balaton (Balatonvilágos), a Velencei-tó és Érd, nyugati szektorát a Dráva (Gyékényes) és a Balaton (Balatonszentgyörgy) között építették ki. A főellenállási öv főellenállási vonala a Duna – Nagytétény – Szent László-puszta – Baracska – Kápolnásnyék-dél – Kisvelence-dél – Velencei-tó északi partja – Dinnyés – Nádor-csatornától nyugatra lévő dombok – Belsőbáránd – Pötölle – Tác-dél – Polgárdi-dél – Füle-dél – Balatonfőkajár-dél – Balatonakarattya-délkelet – Balaton északi partvonala – Keszthely – Fenékpuszta – Zala torkolata – Határárok-csatorna – Pat – Iharosberény – Márjás-patak – Csurgó – Gyékényes – Dráva 167terepszakaszon húzódott. A Duna–Velencei-tó között a fővédőöv második vonala Kismarton-észak – Martonvásár-dél – Baracska – Pázmánd-dél vonalon épült ki.
A főellenállási öv és a második védőöv 16-20 km mélységű volt. A fővédőöv 2-3 állásból állt, amelyek mélysége egyenként 5-7 km volt. A második védőövben 1-2 állást építettek ki. A védőövek lövész- és összekötőárkokból, körvédőképes támpontokból, fa-, föld és beton kiserődökből álltak, amelyeket műszaki zárakkal, aknamezőkkel, harckocsi-akasztókkal, drótakadályokkal is védtek. Az egyes védőövekbe eső településeket körkörös védelemre rendezték be. Maximális hadműveleti feladata az Alpesi Erőd felé vezető utak lezárása, az osztrák iparvidék védelme, minimális hadműveleti feladata a zalai olajvidék, a dunántúli magyar nehézipar, vegyipar, kőolaj-finomítók és bányavidék védelme, valamint Budapest nyugati irányú átkarolásának megakadályozása volt.
A harmadik fő állásrendszert, az Attila-vonalat – részben – az 1914–1915. évi orosz kárpáti betörések idején még a k. und k. Vezérkar által elkészített tervek alapján építették ki.
Nem tartozott a magyarországi megerődített védelmi vonalakhoz, de hadműveletileg összefüggött azokkal a nyugati végeken, a domborzat függvényében hol a magyar, hol az osztrák oldalon kiépült Birodalmi Védőállás (Reichsschutzstellung), amely a Nagynémet Birodalom délkeleti határát volt hivatott fedezni az Alpesi Erőd előterében. Nevezték “Délkeleti-” vagy “Keleti Sánc”-nak is. Kiépítését szintén 1944 szeptemberében kezdték meg, különböző országokból származó munkásokkal, hadifoglyokkal, munkaszolgálatos magyar zsidókkal, a Hitlerjugend ausztriai tagjaival, valamint a helyi lakosság, tényleges katonai szolgálatot nem teljesítő férfiak, nők, az idősebb, de még nem katonaköteles iskolások bevonásával, a Volkssturm őrizete alatt. Nem készült el teljesen, de 1945. március–április fordulóján egy bő hétre képes volt a szovjet hadsereg feltartóztatására.
(Az 1944–1945. évi magyarországi hadműveletek szakaszolásáról eltérések figyelhetők meg a szakirodalomban. Ez természetes, mivel más-más hadműveleteket vívtak a német–magyar és a szovjet–román–bolgár–jugoszláv csapatok. A Honvédség utolsó önálló hadművelete az 1944. szeptemberi erdélyi támadás megindítása volt, 5-én Kolozsvár és 13-án Arad térségében. Ezt követően a magyar csapatok harca összefonódott a németekével, így helyesebb a magyar hadtörténelemben a német hadműveleti szakaszolást követni, mint az elmúlt évtizedekben átvett szovjetet.)
A magyarországi hadműveletek hat szakaszra bonthatók. Az elsőben Románia átállását követően a szovjet haderő a Délkeleti-Kárpátokban 1944. augusztus 26-ától átlépte a magyar határt. A magyar 2. hadsereg szeptember 5-én, a IV. hadtest (21-étől 3. hadsereg) 13-án indított támadása a Déli-Kárpátok lezárására a tordai, illetve az aradi csatába torkollott. A német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport Magyarországra hátrált vissza. A Székelyföldet szeptember 7-től kiürítették. A 4. Ukrán Hadseregcsoport felzárkózott az Északkeleti-Kárpátokra, a 2. Ukrán Hadseregcsoport a magyar–román határra.
A második szakasz az október 6-i szovjet offenzívával kezdődött, amely az Észak-Erdélyben harcoló magyar 2. és német 8., valamint az Északkeleti-Kárpátokban kitartó magyar 1. hadsereg bekerítését célozta. Bár október végére a 2. Ukrán Hadseregcsoport délről elérte Budapestet és elfoglalta a Tiszántúlt, a német–magyar haderő az október 31-éig tartó tiszántúli csatában meghiúsította a hadműveleti szintű bekerítést.
A harmadik szakaszban, november–december folyamán a 4. Ukrán Hadseregcsoport az Északkeleti-Kárpátokból visszavonuló magyar 1. hadsereg nyomában lassan haladt nyugatnak a Felvidéken. A 2. Ukrán Hadseregcsoport a német 6. és 8. hadsereg ellenében elfoglalta Észak-Magyarországot, és északról átkarolta Budapestet. A 3. Ukrán Hadseregcsoport dél felől belépett az ország területére, a magyar 3. hadsereggel és a német 2. páncéloshadsereggel szemben elfoglalta a Dél-Dunántúlt, majd áttörte a Margit-vonal Balaton–Velencei-tó közötti szakaszát, és délről befejezte Budapest bekerítését.
A negyedik szakaszban a magyar I. és a IX. SS-hegyihadtest védte Budapestet a szovjet Budapesti Csoporttal szemben. A gyűrű 1944. december 26-án záródott be, Pest 1945. január 18-án esett el. A február 11-i sikertelen kitörési kísérletet követően a csata végleg eldőlt, 12-én a védők maradványai kapituláltak, a még ellenálló támpontok felszámolása, főként a Vár és a Duna között, 13-án fejeződött be. A kitöréskor kijutott katonák utáni hajtóvadászat 16-áig tartott. Január folyamán a IV. SS-páncéloshadtest háromszor kísérelte meg Budapest felmentését. A budapesti csatát 3 hetes hadműveleti szünet követte. Az ostrom, s az ennek következtében (is) bekövetkezett szovjet megtorpanás hozzájárult, hogy a német hadvezetés a Dunántúlra hozhassa át nyugatról a 6. páncéloshadsereget.
Az ötödik szakaszban a 6. páncéloshadsereg I. SS-páncéloshadteste indított támadást 1945. február 17-én a Vág és a Garam között. Március 6-án a 6. páncéloshadsereg egésze, együtt a német 6. hadsereggel és a magyar 3. hadsereggel a Dunántúlon megindította az utolsó ún. nagyoffenzívát (Grossoffensive). Ebbe a Délnyugat-Dunántúlon bekapcsolódott a német 2. páncéloshadsereg, a Dráva mentén a Horvátországban harcoló F Hadseregcsoport. Az offenzíva célját, a Dunántúl visszafoglalását nem érte el.
A hatodik szakasz a 2. és a 3. Ukrán Hadseregcsoport március 16-án megindított bécs–brűni hadműveletével kezdődött. Napokig találkozóharc zajlott Székesfehérvár térségében, a Dunántúl szívében, majd a szovjet hadsereg üldözésbe ment át. Az osztrák–magyar határon kiépített Birodalmi Védőállás lelassította, de nem állította meg a támadást, Bécs április 13-án elesett. Az összefüggő front Magyarország területét a védőállások mögé eső települések április 11-12-i elestével hagyta el.
(Forrás: arcanum.com, képek: 2vilaghaborufegyverei.blog.hu)
(SzK)
