Az emlékezés órája

2021-10-23 | Budaörs
Hamarosan beköszönt az emlékezés órája, Október 23.Ezért most Időutazásra hívok minden kedves olvasót, hogy hőseim által felidézzem az 1956-os eseményeket. Egy régen fiókban őrzött elbeszélés szereplői szólalnak most meg. Akár valós személyek is lehetnének, hiszen akkoriban 1956 őszén sok magyar család élt át hasonló izgalmakat.

Október 23-án  a forradalom lángjai beborították az egész országot. A nép fellázadt, és megelégelte mindazt, amit a háború befejezését követően rájuk erőltettek. Idegen ideológiát,a megszállást.Köztudott hogy Magyarország a keleti tömbhöz lett csatolva ami el lehetetlenítette a magyarság  életét.  Október 24-én az orosz tankok bevonultak Magyarországra, romhalmazzá lőtték Budapest gyönyörű, régi épületeit. Mindenhol rom, törmelék, felismerhetetlen, szénné égett halott emberek és katonák hevertek szerte szét. Az alábbi történet azokban a napokban játszódik,amikor a félelem beköltözött az emberek szívébe és sokan arra kényszerültek hogy elhagyják ezt az országot.

Balogh Tamás- történetünk főhőse -többször bemerészkedett a Móricz Zsigmond körtérre, vagy gyalog vagy valami járművel, hogy közelebbről lássa az eseményeket, hiszen az elzártságnál és a hírzárlatoknál  nincs rosszabb. Tudni akarta mi történik a fővárosban.Legszívesebben ő is a tömeg közé állt volna és dobta volna a benzines palackokat a kis srácokkal együtt az orosz tankokra, de az élet már megtanította arra, hogy bölcs legyen. Ő már megtapasztalta a saját bőrén, mit jelent kiállni nyíltan az elvek mellett. Mert ezt tette pár évvel ezelőtt 1950-ben, aminek az lett a vége, hogy mint osztályidegent őt is kitelepítették családostól, államosították a megélhetését biztosító üzletét. Elég volt egyszer végig csinálni, tönkre menni, semmivé válni. Üres zsebbel és  reménytelenül élni.

Felesége  állandóan rettegett és félt, hogy Tamás nem jön vissza többé. De az utolsó pillanatban, mindig nyílt a kert kapu és Tamás hazajött, míg nem egyszer, egyik novemberi napon hiába várták haza.  Márai leült az ablak mögé, és kibámult a szürkületbe. Sehol egy teremtett lelket nem látott. Az utcán egyébként sem igen jártak estefelé az emberek, hideg is lett, sötét is volt. Mindenki behúzódott a kályha mellé. Mária hiába próbálta félelmét csitítgatni .Szörnyű perceket és órákat élt át. Biztosan összetalálkozott valakivel- gondolta, vagy akadály van az utakon. Ült és várt. Az órák múltak. Kint teljesen beesteledett. Hány óra lehet most- kérdezte kislányát, aki szintén ott ült mellette. A kislány felállt, meggyújtotta a lámpát. A sötétségbe élesen belehasított a felvillanó fény. Már tíz óra van- mondta anyjának. Hát ez borzasztó- ugrott fel Mária. Hát hol lehet apád? Én belebolondulok, ha történt vele valami- tördelte kezeit.

Lassan kezdte megvetni az ágyat. A gyereknek mindenképpen le kell feküdnie- gondolta. Kezei automatikusan hajtogatták össze az ágyterítőt, majd simította ki a lepedőt. Éjfél lett, de a kislány sem tudott elaludni. Mária behúzta a sötétítő függönyöket és bekapcsolta a rádiót. De hiába várt valami híradásra, egész este csak a Magyar Rapszódiát játszották. Próbálta megkeresni a Szabad Európa hangját. Az éter hullámain sokféle éles és halkuló jeladás, idegen hang, szünetjel jött be a rádión. Majd egyszer csak sikerült. Itt a Szabad Európa rádió. A Szabad Magyarország hangja- szólt a távolból egy kellemes férfihang. Fülét egészen rá tapasztotta a rádió hangszórójára, hogy a sistergésből kiszűrje az egyre halkuló majd néha erősödő hangfoszlányokat. Végül is sikerült meghallgatnia a híreket. Az éter hullámain felhívást küldtek a magyarok felé, hogy ne adják fel a harcot, tartsanak ki a végsőkig. Nyugat veletek van és segíteni fog, hallatszott az éteren keresztül. Abban a percben rajta kívül még sok ezer reményt váró fül tapadt az est leple alatt a titkos rádió hangjaira.

Tamás valóban bajba került.Már hazafelé indult volna, mikor a körúton egy nagy csoport jött vele szemben. Gyere velünk- mondták és már vitték is magukkal. Kezébe gépfegyvert nyomtak és nyomultak előre. De hová mentek?- kérdezte Tamás. Gyere csak, ne kérdezz semmit! Kifüstöljük a bitangokat. Tamás nyakában ott lógott a gépfegyver és sodródott a csoporttal. Nem mert nagyon tiltakozni, hiszen idegen volt mindenki körülötte, nem igen bízhatott senkiben. Keresztül gázoltak a törmelékeken, az üvegcserepeken. Vigyázz, jönnek! – kiállotta el magát egy borostás férfi, aki a csapat elején ment. Vigyázzatok! Fedezékbe –üvöltötte, s máris behúzódtak egy közeli bérház kapualjába. Tamás velük együtt fedezékbe rohant. A házfalába fúródó géppuska sortűz majdnem elérte őket is. Tamás nem akart a harcolókhoz csapódni, de  minden igyekezete ellenére  nem tudott szabadulni a csoporttól, mert abban a pillanatban, ahogyan el akart iszkolni, észre vették és nem engedték. Velünk maradsz pajtás- mondták.

Közben odaértek a Pártház elé. Akkor már hatalmas tömeg gyűlt össze. Tamás le akarta akasztani a gépfegyvert a nyakából. Nem, én oda már nem megyek veletek! Micsoda- üvöltött rá az egyik. De hiszen akkor te is közülük való vagy! Veled kezdjük a mókát – kiabált a másik, és lökdösni kezdte. A nagy hangra, lökdösődésre a tömegből egy idősebb férfi felfigyelt.. Hé fiúk, mit csináltok?  Nem értem mi bajuk van, eddig együtt voltunk, igaz hogy nem mertem ellenkezni velük- mondta Tamás. Nem akarok belekeveredni semmibe, haza szeretnék érni valahogy – mondta miközben leporolta kabátját. Jöjjön, menjünk egy kicsit távolabb – mondta az idősebb férfi. Tamás követte, de a tömegben alig tudtak előre haladni, miközben, megnyílt a Pártház ajtaja és kilökdöstek rajta egy pár embert

Szürke egyenruha volt rajtuk, az egyiken fekete zubbony. Piszok ávósok- üvöltötte a tömeg. Elkezdték lökdösni őket, majd az egyik ember nekik rontott. A tömeg meglódult is megindult feléjük. Ami ott következett, arról Tamás később sem szívesen beszélt. De ez volt az a pont, amikor félni kezdett. Félt, hogy farkasok között él. Holnap neki, holnap neked. Hiszen az előbb még barátságot mutató pajtások, akik közrefogták és szinte egész nap nem engedték, akik őt befogadták mégis egy másodperc alatt véleményt változtattak és ellene akartak fordulni. Csak azért, mert ő nem akart velük menni tovább. Nekem ebből elegem van-mondta félig halkan, de úgy hogy az őt pártfogó ember meghallja. Nekem is- mondta a másik. Egymásra néztek. Jöjjön – mondta az idősebb férfi. Egyébként Zombory Ferenc vagyok Kezet fogtak. Acélkék megnyerő tekintet nézett rá. Együtt próbáltak a tömegből kilépni, ami nagyon nehezen ment. Aztán mégis sikerült. Gyorsra vették a lépteiket. Sietnem kéne, mondta Tamás A feleségem nem tudja elképzelni, hogy mi történt velem. Gyakran bejövök a városba, mert izgat a dolog, hogy mi történik. Sokat nem tudunk  a rádió pedig nem mond semmit.Ha igaz hogy orosz erősítés jön, az borzasztó lesz, akkor pedig a túlerővel szemben nem győzünk. Akik most a Pártház előtti téren felkoncolják az ávósokat, ha nem iszkolnak el valamerre, ők is ott fognak lógni,- mondta Zombory- miközben igyekeztek Buda irányába.

Tamás nem értette önmagát, hogy miért olyan bizalmas ezzel az emberrel. Pedig tanulhatott volna már nem egyszer élete során. De most az egyszer jó barátra talált.

Ide hallgasson – mondta Zombory, miközben megállt, hogy kifújja magát.Menjünk Ausztriába. Nincs értelme itt maradni. Ebből az országból még hosszú évekig semmi sem lesz. Figyelje meg. El fog múlni 20 év, vagy ötven és még mindig itt fogunk tartani. Ez az ország többé nem lesz más csak Szovjet-gyarmat. Márpedig én nem akarok itt rabszolga lenni. Szabad ország szabad fiaként szeretnék élni és egyszer majd meghalni. Ez az ország a mi életünkben szabad sosem lesz!

Figyeljen rám! Most, ha maga is akarja, kimegyünk Pesterzsébetre. Ott van egy barátom, sofőr. Nála maradt egy autóbusz, még a zűrök előtt hazavitte és már nem tudott a gyárba visszamenni. Vele beszéltem a napokban, ő is el akar jönni Ausztriába. Kimegyünk hozzájuk, ott alszunk, és reggel hazavisszük magát. Ha akarja, családját is felpakoljuk és elmegyünk innen. Most még átjárhatók a határok, de pár nap és már nem lehet átjutni. Elindultak hát Pesterzsébet felé.

Tamásnak tetszett az ötlet. Igen, innen el kell menniük. Mi lesz ebben az országban velük? Ha egyáltalán vége lesz ennek a felkelésnek és konszolidálódik valamelyest a helyzet, tovább tengődhetnek a 300 Ft-os albérletben és ennivalóra sem fog jutni. Így gondolkozott miközben követte az idegen embert. De már nem is volt idegen. Egyet gondoltak, egy véleményen voltak És ez akkor elegendő volt a bizalomhoz

Lassan derengeni kezdett a hajnal. Mária soha nem tapasztalta magán azt a borzasztó idegességet, amit most érzett. Ha elveszíti Tamást, ő azt nem bírja ki –gondolta. Túl sok megpróbáltatáson ment már keresztül ahhoz, hogy még ezt is el kelljen viselnie. Az ablak előtt ült onnan aránylag jól láthatta az utcát. Egyszer csak egy autóbusz állt meg a ház előtt. Kik lehetnek ezek? De már látta is hogy egy férfi száll ki, majd hirtelen meglátta Tamást. Felugrott és rohant kifelé az ajtón. Mire kiért Tamás éppen a kilincset akarta lenyomni. Máriám. Figyelj rám. Kint áll az autóbusz, bennünket várnak. Indulunk velük tovább. Indulunk?- kérdezte Mária. De hát hová?

Elmegyünk innen örökre! Külföldre! Sietnünk kell!

Ausztriába megy ez a pár ember. Már beszéltem a sofőrrel, ő tudja az utat a határ felé. Csak siessünk, mert nem várnak ránk sokáig. Aztán majd mindent megbeszélünk.

Én nem akarok elmenni innen! Én nagyon szeretem ezt az országot. Gondold meg! Hányszor kezdtük már újra- rimánkodott Mária. Te tudod, mi az otthontalannak lenni! Most végre van ez a kis szobánk, ami a mienk. Aztán majd lesz valahogy.

Lesz valahogy- ismételte Mária szavait szikrázó szemekkel Tamás. Mire gondolsz te tulajdonképpen? Mit remélsz te itt, ebben az országban, ahol mindenünket elvették, ahol földönfutókká tettek bennünket? Örülsz, hogy van munkád! Tudom nagydolog, hogy végre elintéződött egy év után. Addig majdnem éhen haltunk. Azt hiszed ennek a forradalomnak jó vége lesz? Én láttam, mi van a Pesti utcákon! Mindenütt halottak, romok. Az ávósokat úgy húzták ki a szemem előtt a Pártházból és a megdühödött tömeg a környező fákra felkoncolta őket. Fejjel lefelé lógtak. A szájukba pénzt tömtek és meggyújtották. Mit gondolsz? Tétlenül fogják ezt nézni? Én már nem tudok hinni a Szabad Európa Rádiónak! Nézd meg! Két hete már, hogy áll a harc, de még szavakon kívül itt senki sem mozdult! Rajtunk nem fog segíteni senki! Csomagolj Mária és menjünk innen- monda erélyesen Tamás. Nincs időnk! Most még nyitva vannak a határok, most még el tudunk menni, de talán holnap már késő lesz.

Mária látta, hogy nincs mit tennie. Már napok óta be volt csomagolva mindegyikőjüknek egy kis holmi, tulajdonképpen máris indulhattak. Évike, mint kalandra éhes gyermeklány is menni akart. Kettejükkel szemben Mária egyedül maradt. Így nem volt választása. Felvette a melegebb kabátját és keresett egy aránylag kényelmes cipőt Évikének is és saját magának. Tamás most nem érdekelte. Menjen, amibe akar – gondolta. De hát mi lesz a párnáimmal és az ágyneműimmel?- mondta kétségbe esetten próbálkozva még,- de Tamás már meg sem hallotta

Mária azt hitte a busz tele lesz, de ebben nagyot csalódott. Egy férfi, egy kis gyerek és egy állapotos asszony ültek odabenn. Te Jó Isten- gondolta Mária. Még ő is vállalkozik erre a hosszú útra! Az asszony, mintha csak meghallotta volna Mária gondolatait, a berliner kendő alól rámosolyodott. Hasára tette a kezét és jó mélyen megnyomta. Az asszony hasa behorpadt. Mária megrémült. Nem igazi- mondta az asszony mosolyogva. Majd ha igazoltatnak bennünket, azt mondom, hogy szülési fájdalmaim vannak és a közeli faluba visznek. Maguk meg a rokonaim- mondta. A sofőr leverte lábáról a havat, a még parázsló cigaretta csikket messzire pöccintette ujjai közül. Nagy szusszanással elhelyezkedett az ülésen és beindította a motort. Elindultak. Mária fásultan nézett ki az ablakon. A kinti hideg és a benti meleg levegő párát vont az üvegre. Lassan, tétova mozdulattal letörölte, hogy jobban kilásson. A hajnalt lassan felváltotta a reggel. A fák koronájára ráfagyott a dér. Korán bejött a tél – gondolta. Tompa tudattal bámult kifelé az ablakon. Mindent elveszítettem. Mindent, mindent- zokogta magában. A még megmentett bútoraimat, az ágyneműket, mindenünket. Hová viszel te engem- nézett kérdőn Tamásra. Én nem akarok sehová sem menni innen- mondta könyörgőn szemeivel, de megszólalni nem akart. De a szavainak már úgysem lett volna semmi értelme. Az autóbusz pedig tovább robogott ismeretlen sorsuk felé.

Major Edit

Megosztás