Feladat várta egy új, államilag jóváhagyott zsidó egyesületben, ahol megpróbálták a lehetetlent: képviselni, védeni, menteni, segíteni a zsidó származású keresztények érdekeit és életüket azok elől, akik halálra szánták őket.
Ezúttal – az emlékezés tükrében – a nemrég elhunyt Török Sándor (ismert író, újságíró) 1944 nyarán átélt élettörténetének egy részletével ismertetjük meg olvasóinkat, hogy ebben a mostani forró nyárban méltó módon fejet hajthassunk az 1944-i iszonyú tömeggyilkosságban elveszített százezrek, azok tisztességes pártfogói, segítői, továbbá nagyszüleink és szüleink átélt fájó és megalázó szenvedései előtt.
Az író színesen, érzékletesen beszél magáról, emlékezete kitűnően megőrzött magatartásokat, hangulatokat, szituációkat és ráadásul még a külsőségek sok finom kis fintorát is érezteti az interjúban, sőt még olyan finom részletekről is beszámol, amiről talán nem hallottunk, de számunkra ma is érdekes lehet.
Török Sándor sorait olvasva nemcsak rá, de az általa írt számos könyvre is szeretettel emlékezünk.
xxx
Miért és hogyan jött létre 1944 nyarának ez a nem mindennapi epizódja?
Vissza kell térnem a történésekben odáig, amíg a német megszállás után – kívánságukra – a többiekkel együtt, származásom miatt, engem is kizártak az Újságíró Kamarából. Két régóta ismert újságíró barátom, Dallos Sándor és Thúry, felhasználva jobboldali összeköttetésüket, elment Rajniss Ferenchez, a nyilas Esti Újság főszerkesztőjéhez, kérve őt, hogy én valahogy kikerüljek Horthy-i internáló táborból.
Rajnissnak eszébe jutott az akkoriban létrejött kormányrendelet, ami lehetővé tette, hogy létrejöhessen a Magyarországi Zsidók Szövetsége, és azt mondta barátainak, hogy ha én lehetnék a szövetségben a zsidó származású keresztények képviselője, akkor engem ki kell, hogy
engedjenek. Az ötlet jónak bizonyult. Rajniss Imrédy támogatását is megszerezte, én rövidesen szabadultam az integrálásból és nemsokára az intéző bizottság tagja lettem.
Hogy lehet az, hogy olyan szélsőséges jobboldaliak, fasiszták, hajlandók voltak rajtad segíteni?
Akik ezt a korszakot átélték, azok ezen nem csodálkoztak. Az akkori magyar politikai élet színskáláján voltak a jobboldalnak és a baloldalnak is mindenféle színes átmenetei, és persze voltak újsonsült és régi konok, mindenre elszánt szélsőjobboldaliak, nyilasok; akadtak ilyenek szép számmal az úgynevezett úri középosztályban, az értelmiségi és kispolgári rétegekben is, meg a lumpen elemek soraiban.Talán valamiféle magyar sajátosság volt, hogy a középosztálybeli és az értelmiségi jobboldaliak egy részének, még a legszélsőségesebbeknek is, akadt olyan egy-két, zsidónak számító jó ismerőse, barátja, esetleg pályatársa, akiért – ha nem volt kompromittáló – hajlandók voltak valamit megtenni. Később a szövetségben sokan sürgették a két keresztény vallásúak különválását, júliusban ezt jóváhagyta a kormány, és én a létrejött új alakulat, a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetségének ügyvezető alelnöke lettem.
Volt valami gyakorlati jelentősége a küIönválásnak?
Úgy gondoltuk, ha külön vagyunk, akkor az egyházak segítségével itt-ott több könnyítést tudunk elérni. Ehhez a Szent Kereszt Egyesület támogatását kellett elérnünk, amelynek Apor Miklós báró, a győri katolikus püspök volt az elnöke, azután meg a Jó Pásztor Egyesületet kellett megnyerni, amely fölött Raffay Sándor püspök állt. Én azok közé tartoztam, akik hitték, hogy az egyházak is, mi is, közösen is tudunk segíteni. Alapjában véve keveset tudtunk elérni.
Egyeseknek igzolványokat szereztünk, hogy kissé szabadabban tudjanak mozogni, másoknak lehetőséget teremtettünk, hogy egyyénileg vagy a családjukkal együtt megmenekülhessenek. Hiszen a végén az egész deportálás, a gyalogos halálmenetek Németországba, a Duna-parti nyilas sortüzek és az országúti kivégzések, ez a nagy, irtózatos tömeggyilkosság több mint fél millió áldozattal járt. De mi, akik akkor együtt ott dolgoztunk, még hittük, hogy segíthetünk. Ez az együtt dolgozó embercsoport különböző összeköttetéseken keresztül
folyton érintkezett egymással, és ezekből a kapcsolatokból vezetett egy szál a Várpalotába. Ezen a szálon, a Vöröskereszten át kerültem bele azokba a megbeszélésekbe, amelynek a háziasszonya Horthy István özvegye volt. Úgy is mondták: kiskormányzóné. Vállay Gyula, a Vöröskereszt vezetője és báró Apor Gizella, Apor püspök nővére, az önkéntes ápolónővér-képzés vezetője hozott össze minket.
Olvastam egy 1944-es beadványt Sztójay miniszterelnökhöz, amiben a Magyar Vöröskereszt engedélyt kért a magyar deportáltakat szállító vonatok üdítőszolgálatának ellátásához, ezen a „kiskormányzóné” aláírása is szerepelt, a neve alá azt írta: Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és az I. hadtest önkéntes „főápolója”. Volt korábbi kapcsolatod a Vöröskereszttel? Ismerted a fentebb megnevezetteket?
Nem ismertem egyiket sem. Tisztségemből kifolyólag ismertem meg őket és gyorsan kialalkult az együttműködésünk. Ők vittek május vagy június elején engem is magukkal a Várpalotába, és bemutattak a kiskormányzónénak. Így állhatott elő az a furcsa helyzet, hogy a Várpalota szomszédságában ott volt az egyik oldalon Angelo Rotta pápai
nunciusunk rezidenciája (aki nagy segítség volt számunkra), a másik oldalon meg ott volt a német követség, körülötte a német parancsnokságok és középen, a Palotában, volt a kormányzóhelyettes
özvegyének a lakosztálya. Itt össze-összegyűlt egy kis összeesküvő csoport – közöttük én is – , ahol megbeszéltük, egyeztettük a híreket, amiket a háziasszony hozott a kormányzó környezetéből és azt is, amit mi hoztunk a külvilágból.
Meg kell itt említenem Apor Gizellát, ezt a kiváló és okos embert, akiről kevesen tudják, hogy mi mindent végzett. Elmondok egy turpisságot. Én a kormányzónak címezve írtam egy levelet, az volt benne megjátszva, hogy a vidéken élő, magukat feledni nem akaró arisztokraták így látják az ország helyzetét és az volna a helyes, ha a főméltóságú úr – a kormányzó – figyelemre méltatná az ő javaslataikat, hogy ezt vagy azt így és úgy csinálná. Elmentem Apor Gizellához és rajta kipróbáltam a levelet. Mondtam, hogy ez eljutott hozzám és mi a véleménye. Végigolvasta, a szemembe nézett és azt mondta: Ezt maga írta. Igen, én írtam- mondtam. Az ötlet jó – felelte – Használjuk. Elmentünk a kiskormányzónéhoz és beavattuk a dologba.
Tehát vállalta a cinkosságot.
Vállalta, és az újabb, általam írt leveleket attól kezdve mindig eljuttatta Horthynak. Én aztán három-négy naponként írtam leveleket, és ez a „Mit kell csinálni?” oda vezetett, hogy ott kell hagyni a németeket, ki kell ugrani a háborúból, amíg nem késő, és ne vállaljuk az ő elkerülhetetlen
vereségüket az ő oldalukon…
Ki volt még beavatottja ennek a levelezési akciónak?
Rajtam és Apor Gizellán kívül csak a kiskormányzóné tudott róla, Marglit Ida, a gépírónő, és Éliás József nyugdíjas református lelkész, a protestáns embermentő szolgálat, a Jó Pásztor Bizottság volt lelkész-titkára, később igazgató-lelkésze. A kiskormányzóné – azt kell mondanom – bizonyos nemes ravaszsággal bánt a kormányzóval és tudott hatni rá, hogy a főméltóságú úr nagyon a szívére vette az intelmeket.
Horthynak nem voltak gyanúsak ezek a levelek?
Nem. Persze az egész szituációhoz el kell képzelni az akkori furcsa, veszedelmes, bonyodalmas, hazugságos, segítő, támadó, kapkodó helyzetet, aminek hatása alól a várbeliek sem vonhatták ki magukat.
Tulajdonképpen kik tartoztak abba a társaságba, amelyikbe te is bekerültél?
Akikről én tudok: Apor Gizella, Vállay, a Szent Kereszt Egyesület világi vezetője, Cavallier József, a katolikus déli hetilap, az Új Nemzedék főszerkesztője, páter Jánosi, aki Serédi Jusztinián bíboros megbízottja volt, és több alkalommal én is. Én többször azzal a fedőnévvel mentem oda, mint Barócz, a könyvkötő.
Azt elképzelhetőnek tartottad, hogy tisztségedre felfigyelve bizonyos feladatot szántak rád és tudtod nélkül megszervezték, hogy ezt végrehajtsd?
Ezt elképzelhetőnek tartom, de nem hiszem, hogy személyemet a mozgalom szempontjából ilyen nagyra tartották.
1944 nyarát írtuk. Milyen volt a légköre, hangulata a kormányzói palotának? Mit érzékelhettél ebből?
A külsőségek sok mindenről árulkodtak. A palotában például többféle őrség volt. Ott volt a díszes, pompázatos középkori köpenyes, sisakos, alabárdos dísztestőrség, amelyik az őrségváltást végezte. Aztán voltak zöldruhás, paszomántos igazibb testőrök, az ajtóállók. És volt még egy harmadik őrség is: az udvarlaki őrség, válogatott katonák és tisztek díszegysége. Az udvarlaki őrséggel farkasszemet nézett egy német tank és a tankon kívül a német őrlánc. Figyelték mi van a palotában. Azt hiszem sok mindenről tudtak. Nekünk egy mellékbejáraton kellett felmennünk, akkor láttuk a magyar őröket, akik őrizték a palotát…
Politikailag, akikkel én ott összejöttem, azok mindannyian tudták, hogy hogy a háború a németek oldalán vereséggel fog végződni. Féltek a németektől, nagyon nem becsülték őket, de valahogy olyan tehetetlenek, tétovák, bénultak voltak a velük szembeni elképzelésekben.
Mindannyian legszívesebben azt vették volna, ha megadnánk magunkat az angoloknak. De hát hol voltak az angolok! Együgyű áhítozás volt ez. Ők még nem tudták, vagy nem akarták elhinni, hogy a németeket a szovjet hadsereg fogja kiverni.
Mi volt a téma, amikor összejöttetek?
Az alig volt beszédtéma köztünk, hogy a szovjet hadsereg akkor már a Kárpátok előteréhez, a román határhoz közeledik… Inkább a németek lehetőségei, a védekezés lehetőségei, meg, hogy mit terveznek a zsidókat érintő ügyekben, az újabb rendeletek következményeiről beszélgettünk, hiszen szinte minden nap kijött valamilyen zsidóellenes rendelet. Ezeknek a találkozásoknak nem mindig volt közvetlen gyakorlati haszna az én munkámban, eltekintve természetesen attól, hogy tájékozottnak tudhattam magam bizonyos eseményekről és a benne szereplő bizonyos körök gondolkodásáról. Rendszerint azzal zártuk: hol tartunk ebben vagy abban, kinek, mit kellene elindítania, elintéznie, ki mit vállalhat magára. A beszélgetések komor hangulatúak voltak, kitérések, csevegések nélkül. Tréfák soha nem hangzottak el.
Te mit tudtál nekik erről elmondani?
Beszámoltam a pesti zsidóság helyzetéról, az újabb és újabb rendeletek következményeiről, elmondtam a hatóságok attrocitásait, kíméletlenségét és a vidéki deportálások hozzám eljutott híreit. Voltak bizonyos elgondolásaim, hogy hogyan lenne mód valami kis enyhítésre.
El lehetett érni valamit?
Nagy dolgokat nem, de néhány kisebbet igen. Például létrehoztunk egy zsidó orvosegyesület félét, harminc-negyven orvos volt benne. Nekik olyan német igazolványt tudtunk szerezni, amivel szabadabban mozoghattak a zsidóknak megengedett korlátozott kijárási idő lejárta után is. Közülük néhányak hamis papírokkal el tudtak tűnni a hatóságok szeme elől. A csillagos házakba összezsúfolt emberek és gyerekek között sok volt a beteg, és ez az orvoscsoport segített nekik. A zsidók puszta
fizikai létezése is súlyos szociális gondot jelentett, nagy volt a nyomor közöttük. És nagy volt az orvoshiány is, de a zsidó orvosok nem kaptak munkát, a munkaképes embereket viszont munkaszolgálata vitték. Segítség kellett sok családnak.
A Szent Kereszt- és a Jó Pásztor egyesület, meg a Vöröskereszt segített, ha korlátozott lehetőségekkel is, de viszonylagos szabadsággal rendelkeztek. Ruhára, élelemre, gyógyszerre és pénzre volt szükség. Nekem nagyon rokonszenvesek voltak egész emberi magatartásukkal azok az emberek is, akik a kiskormányzóné körül összejöttek.
Az Aushwitzi Jegyzőkönyv példányát te juttattad el a kiskormányzónéhoz. Elmondanád, hogyan történt ez?
Az én emlékezetemben az maradt meg, hogy a jegyzőkönyvet egy bizonyos Bauer nevű embertől kaptam.
Ki volt ez a Bauer?
A keresztnevét már nem tudom. Akkor ismertem meg, amikor megalakult a Keresztény Zsidók Szövetsége, és a Vörösmarty utcából a Síp utcai Skót Misszió épületébe költöztünk. Ez a Bauer összekötő volt a két szövetség között. De akkor, mikor hozzám jutott, már másolták a jegyzőkönyvet és kézről kézre adták. Én is másoltam belőle olyan barátaimnak, akik velünk éreztek vagy velünk dolgoztak.
Hogy állsz a dátumokra, időpontokra való emlékezéssel?
Rosszul. Éliás Józsefben megbízom, ő a dátumokra is jól emlékszik és sok mindenről írott dokumentációja van. Arra is emlékszem, hogy a Külügyminisztériumba is elvittem az egyik államtitkárhoz és kértem, továbbítsa a kormányzónak. Belelapozott és azt mondta: ez zsidó hisztéria… Aztán Apor Gabriellán keresztül jutattam el a jegyzőkönyvet. Később visszahallottam a kiskormányzónétól, hogy Horthy ez úgy fogta fel, hogy nem igaz. Utólag az volt az érzésem, hogy a kormányzónál már nem ez volt az első példány, más zsidó vezetők is eljuttathatták hozzá.
Mindenesetre a fiatal Hothynéban és a többiekben is, mint sokakban, akkor két érzés működött, a részvét és a szégyenérzet. Bennünk volt az is, hogy mit szól majd hozzá a Nyugat, hogy így kiszolgáljuk a németeket, ha így több százezer embert odadobunk nekik. Voltam Ravasz Lászlónál is, őt gyakran úgy emlegették,, hogy a „református jezsuita”, arra célozva, hogy képzett és okos. Súlyos beteg volt éppen, ágyban feküdt, majd egyszer csak a párnába fúrta a fejét, és felkilátott: „Én nem ezt akartam! Én nem ezt akartam!” Ő nemcsak úszott az árral, hanem sokak számára – a hívőknek elsősorban, mint egyházának főpapja, kiváló szónok és hatásos igehirdető – , maga volt az ár…
Olvastam egy egyháztörténeti munkában, hogy te, a szövetség ügyvezetőjeként, Serédi bíborossal is érintkezésben álltál.
Ez túlzás, valójában kétszer voltam nála a Várban, a prímási rezidencián. Ha elgondolom azt a szertartást,, ami olyan csodálatos komolysággal zajlott…Hárman voltunk csak a rezidencián, velem együtt Cavalleier és a jezsuita Jánosi páter. Féltérdre ereszkedtünk és megcsókoltuk a gyűrűjét. Jánosi páter előadta: Török úrnak van egy elgondolása, amit ők helyeselnek. A prímás intett, erre én elmondtam, hogy tudomásom van arról, hogy a norvég protestáns egyházfő olyan intézkedést hozott, hogy azok a polgárok, csendőrök, rendőrök,tisztviselők, vasutasok stb. – akik segítenek a németeknek a zsidók, ellenállók, baloldaliak összefogásában, azok nem járrulhatnak az Úr asztalához, nem szolgálhatják ki nekik az úrvacsorát. Ez hívő protestánsoknak megrázó lelki büntetés.
Megkérdeztem: szerinte lenne-e lehetőség arra, hogy a katolikusok körében is valami hasonlót hirdessen ki, mert ennek a katolikusok körében is nagy hatása lenne. A prímás sokáig hallgatott, már nagy volt a felszültség, amikor megszólalt: „Ha a pápa őszentsége nem tesz semmit Hitler ellen, mit tehetek én a magam szűkebb hatáskörében? Az ördögbe is!” , majd a kis sapkát lekapta fejéről és a földhöz vágta. Aztán felvette és azt mondta, hogy bocsánat… Nem tud eleget
tenni a kérésemnek… Akar, de nem tud. Ezzel bocsátott el.
A pápa június végén Angelo Rotta nunciuson keresztül kifejezetten felszólította a prímást a nyílt tiltakozásra.
Ez igaz, és nekem is feltűnő volt. Bennünket még a pápa feszólítása előtt fogadott Serédi hercegprímás, különben nem mondta volna azt, amit mondott. Később még egyszer voltam nála és azt kértem tőle: segítsen, hogy legalább a gyerekeket megmenthessük. Járjon közbe, hogy valamelyik semleges ország – Svájc vagy Svédország jöhetett számba – , védelmébe vehesse és elvihesse őket. A Nemzetközi Vöröskereszt folytatott tágyalásokat a kormánnyal és a semleges követségekkel e témában, mi pedig szerettük volna megkapni a prímás közbenjárását, tekintélyét. A prímás azt válaszolta, hogy ha tudna valamit tenni, megtenné, de a németek úgyis keresztülhúznák a tervet. Akkor megszólaltak a szirénák, légitámadás kezdődött, lementünk a prímási palota pincéjébe. A prímás leroskadt az óvóhely imázsámolyára. Kétórán át tartott a légiveszély, és a prímás még mindig imádkozott… A találkozáson úgy éreztem,hogy Serédi jóindulatú, de visszahúzódó, kész lett volna segíteni tisztán humánus indítékból, de… végeredményben ő sem tehetett semmit.
Egyszer éjszakai tárgyalásra is mentek Angelo Rottához július elején, amikor egy nagyon riasztó hír érkezett: elkezdődött a budapesti zsidók deportálása. Milyen benyomások maradtak Rottáról?
A kiskormányzóné kérhette a nunciust, hogy fogadjon bennünket. Okos, higgadt megnyugtató tárgyalás volt. Személyem irányában is volt olyasmi, amit a kiskormányzóné és Apor bárónő magatartásában is megfigyeltem. Szerették volna előttem kissebbíteni a zsidó tragédiát, a helyzet valódi súlyosságát, vigaszt adni próbáltak „majdcsak rendbe jönnek a dolgok…” De a lelkük mélyén ők sem hittek ebben.
Akkoriban, a budapesti zsidók deportálásának leállításakor a kormány megígérte, hogy a kikeresztelkedett zsidókat nem fogják deportálni. Bár nem volt nyilvános, mégis elindult a kikeresztelkedési hullám. Az egyházak nem könnyítették meg az átállást, a vidéki papok sem szívesen adtak ki keresztény kereszteveleket. Nem volt kiépített menekülő hálózat. Tudták, hogy a tömeges menekülés lehetetlen, bárki túlélésében már csak a puszta véletlen, egy barát vagy egy idegen tudott, vagy tudott volna segíteni, de valójában a sors döntött el mindent.
xxx
A Török Sándorral folytatott interjúnak ezzel nem lett vége. Végül ő is kapott behívót munkaszolgálatra, és ő is bujkálásra, menekülésre kényszerült. Nagy Emilnél, Bethlen István kormányának hajdani
igazságügyminiszterénél rejtőzött el a nyilasok elől, rajta kívül sok ember ott húzta meg magát. 1944 karácsony táján egy közeli kis barlangban rejtőzött, negyedmagával.
A háború után a Rádió munkatársa lett. Vasárnapi beszélgetés című egyik műsorának az volt a témája: Emlékezni kell-e ezekre az időkre, eseményekre? A beszélgetésben Benedek Marcell volt a vendége. Akkor mindketten azt mondták: emlékezetünkbe kell vésni mindazt, ami történt, és azt is, hogy egyáltalán megtörténhetett. De soha nem szabad elfelejtenünk, hogy gyűlöletet szító politikával könnyen gátlástalan erőszakra lehet hangolni a tömegeket és az erőszakszervezeteket, akár itthon, vagy bárhol és bármikor a világban.
Megszívlelhető igazság ez a saját életünken is.
R. V.
