-Lelkileg még most is megvisel, ha visszagondolok rá. – emlékezett a 15 évvel ezelőtti esetre Irénke. – Egy házbéli hölggyel, Évával mentünk gyanútlanul az ünnepi megemlékezésre. Közel álltunk az Astoriánál felállított színpadhoz. Már éppen indultunk volna haza, amikor a fiam telefonált, hogy nagyon vigyázzunk, mert összecsaptak a rendőrök a tüntetőkkel és felénk jönnek.
Először a félelmetes hangokat hallottuk, dübörgést, süvöltést, kiabálást, sikoltozást. Egyre fülsiketítőbb lett a hangzavar, és már ott is voltak a rendőrök. Repültek a gumilövedékek, lovakkal vágtattak felénk. Én annyira félek a lovaktól, hogy azt sem tudtam , hová meneküljek. Éva valósággal sokkot kapott, egész testében remegett. Láttuk, hogy rohantak a menekülő emberek után és akik a földre estek azokra több rendőr is rárontott, ütötték-verték őket teljes erőből a gumibottal. Rugdosták is a tehetetlenül földön fekvőket a fekete ruhás, azonosító nélküli rendőrök. Még a kapuk alá is bementek áldozataikért.
Nem felejtem el azt a fiút, akit a közelünkben mellkason lőttek. A gumilövedék a húsába nyomódott. Fehér pólóján pillanatok alatt hatalmas vérfolt éktelenkedett.
Az akkori miniszterelnök úgy nyilatkozott, hogy a rend őrei a huligánokat verték. De mi nem voltunk huligánok! Nem volt az ünneplők között egy sem!
Mostanában újból lehetett hallani arról a szerencsétlen félszemű fiatalemberről, akinek kilőtték a jó szemét, ezért öngyilkos lett. A fiam még beszélt is vele későbbi időpontban.
Mondanom sem kell, minden erőnket és bátorságunkat összeszedve rohantunk az Erzsébet híd fele. Onnan már jöttek a szirénázó mentőautók.
Gyalog eljutottunk a Körtérig, onnan végre haza….Ennyi év elteltével is felzaklatnak az emlékek.
De nem tudtak megfélemlíteni! Szombaton teljes nyugalommal és biztonságérzettel mentem a Békemenetre, mert tudtam, hogy a mi rendőreink vigyáznak ránk.
Lejegyezte: s.k.
