A frontvonalon küzdöttek a koronavírusos betegek életéért, ott voltak a piarista atyák halálakor, és több ismerősüket, barátjukat is elveszítették a harcban. Szolgálatuk végén számoltak be nekünk drámai élményeikről.
Egyiküknek sem lett volna kötelessége munkába állni ott, ahol jelenleg a legádázabb küzdelem folyik a járványügyben. Miért vállalták fel a szolgálatot?
Nagy András: – Számomra a legfontosabb motiváció az volt, hogy nem akartam a főnöki fotelből vezényelni az embereket a frontvonalra. A mi kórházunk egyhónapos turnusokban vezérli munkatársait a mobil kórházba, ami véleményem szerint egy nagyon emberséges rendszer. Abban biztosak voltunk, hogy ez egy elhúzódó járvány lesz. Összeszámoltam, hány emberre lesz szükség, mennyi időre esnek ki a munkából. Úgy voltam vele, ha példát mutatok, mindenki vállalja majd az ezzel járó nehézséget, gyűrődést. Így is lett, nagyon gyorsan sikerült összeállítanunk a vezénylés menetrendjét, senki sem berzenkedett a feladattól.
Nagy Andrásné Márta: – Én már több mint tíz éve nem dolgozom a fekvőbeteg ellátásban, számomra a segíteni akarás volt a legfőbb motiváció. Nem csak ketten vettünk részt a családban a járványellátásban, három gyermekünk közül Orsi lányunk rezidens orvosként dolgozik egy fővárosi járványosztályon. Így egy kicsit családi missziónak is tekinthető önkéntes munkánk.
Milyen beosztásban vettek részt a munkában, volt-e speciális feladatuk?
András: – Beosztott orvosként dolgoztam, ugyanazt a munkát végeztem, mint egy rezidens, aki most kezdte a pályát.
Márta: – Én pedig beosztott szakápoló voltam. Bár mindketten a szubintenzív részlegen dolgoztunk 12 órás műszakban, hol éjszaka, hol nappal, csak nagyon ritkán voltunk egyszerre beosztva. Így lényegében alig láttuk egymást.
Kicsit sem tartottak attól, hogy megfertőződnek?
András: – Azt hiszem, relatíve nagyobb biztonságban voltunk, mint bárhol másutt. Tisztában voltunk azzal, hogy a vörös zónában veszély van, erre maximálisan fel is készültünk. Igyekeztünk elkerülni a másokkal való érintkezést. Azt gondolom, hogy a járványkórházon kívül a mindennapi életben nagyobb kockázatnak vagyunk kitéve.
Márta: – Mi ettől függetlenül is próbáltunk vigyázni magunkra. Azt is elterveztük, hogy az önkéntes szolgálat előtt feltöltekezünk energiával. Elmentünk három napra túrázni a hegyekbe. Erre nagy szükségünk volt, hisz egy hónapja nem sokat pihentünk. Emellett folyamatosan szedjük a D-vitamint, próbáljuk edzésben tartani magunkat, hiszen az egészségünk, a teherbírásunk most alaposan próbára van téve. Nagy hálával tartozunk szüleinknek, akik túl vannak a 80 éven, és elfogadták, hogy az elmúlt egy hónapban nélkülözniük kellett bennünket.
Az átlagemberben sokkoló kép él a járványkórházakról. Önök azt tapasztalták, amire számítottak?
András: – Mi is csak újságcikkekből, elbeszélések alapján alkothattunk képet a mobil kórházról, teljesen más az, amikor az ember szemtől szembe találkozik ezzel. Teljesen másféle munkát kellett végeznünk, mint amihez hozzá vagyunk szokva, teljesen mások a lehetőségek is. Köztudott, hogy a börtönön belül van a mobil járványkórház, ami egy zárt hely. Nem áll rendelkezésünkre az a diagnosztikai eszköztár, ami normál esetben, innen nem lehet csak úgy küldözgetni a beteget ide-oda a vizsgálatokra. Helyben kell megoldanunk a problémát, amivel szembesülünk. Közben elég sok a nehezítő körülmény. Be vagyunk öltözve a védőruhába, amitől mi magunk is nehézkesen mozgunk. Ez nyomaszt minket és a betegeket is. Az általános részlegre a kevésbé súlyos esetek kerülnek, az intenzív és e között van a szubintenzív részleg, ahová mi is kerültünk. Itt intenzíves és nem intenzíves orvos is dolgozik, lélegeztetés azonban nem történik.
Márta: – A vörös zónába csak komoly védőfelszerelésben lehet belépni. Teljesen be vagyunk öltözve, felismerhetetlenek vagyunk. Védőszemüveg, védőpajzs, overall védőköpeny és gumicsizma van rajtunk. Mindenki egyforma, csak az FFP3 maszkon tüntetjük fel a nevünket. Három gumikesztyű van a kezünkön, így a vénaszúrás, a vérnyomásmérés, bármilyen munka sokkal nehezebb, mint normál körülmények között. Ez fizikailag annyira megterhelő, hogy 3-4 óránál több időt egyszerre nem is lehet eltölteni a vörös zónában.
Fizikailag vagy lelkileg viseli meg az embert ez a megfeszített munka?
András: – Nehéz lenne eldönteni. Testileg, lelkileg is igénybe vett minket, és ehhez jött még az utazás is. Megvolt a lehetőségünk Halasra költözni, de mi az otthonunkat választottuk. Így az utazással együtt emberpróbáló hónap áll mögöttünk.
Nehéz elképzelni, mit élhetnek át az itt fekvő betegek.
András: – Bizony ez nem egy vidám hely. Ott fekszenek egy rideg, zárt szobában, aminek a berendezése a funkcionalitásnak van alárendelve. Az ablakon nem lehet kilátni, a szobát pedig nem hagyhatják el. Időnként feltűnnek gumicsizmás, maskarába beöltözött emberek, akiknek az arcukat sem látják. Közben folyamatosan ott munkál bennük az aggodalom, a halálfélelem. Ami meglepő, hogy ennek ellenére a megszokotthoz képest sokkal kevésbé panaszkodnak ezek a betegek. Próbálnak minél inkább együttműködni velünk.
Sok beteget elveszítettek?
András: – Sokat. Személyes drámákat is átéltünk, hisz sajnos voltak közülük olyanok is, akiket jól ismertünk. Köztük volt Szabó István és Balázs Gergely piarista atya, de kecskeméti barátaink, középkorú családapák is bekerültek, akik azután nem jöttek már ki a kórházból.
Márta: – Nekem alkalmam volt a saját nagybátyámat is ápolni, aki szerencsére gyógyultan mehetett haza a szeretteihez.
Mi volt a legmegrázóbb élményük az egy hónap alatt?
András: – Minden beteg halála megviseli az embert, számomra talán mégis azok a pillanatok voltak a legdrámaibbak, amikor a betegeink állapota annyira leromlott, hogy átvitték őket az intenzívre. Azt mindenki tudja, hogy az intenzív osztályra nem jó kerülni, ott számottevő a halálozási arány. Volt, aki telefonon búcsúzott el a családjától.
Mi készülődünk, jönnek a beteghordók, közben folyik a búcsúzás, tudván, nagy eséllyel ez az utolsó beszélgetésük. Nem kapnak levegőt, mintha fojtogatnák őket, így kell elbúcsúzniuk. Az ilyen „élményt” nem lehet megszokni.
Volt-e pozitív tapasztalatuk? Olyan esetek, amelyek erőt adtak?
András: – A halasi kórházban az a rendszer, hogyha a hozzátartozó érdeklődik, rögzítik a telefonszámát, és amikor van idő, akkor az orvos visszahívja. Főként idősebb, nem kommunikáló betegek esetében ez az egyetlen lehetőség a kapcsolattartásra. Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam ilyenkor a családtagoktól, úgy, hogy sosem láttuk egymást. Emberien, őszintén fejezték ki az elismerésüket, kitartást kívántak még akkor is, amikor rossz híreket kellett megosztanom velük.
Márta: – Bármilyen nehéz fizikailag és lelkileg is az ápolói és orvosi munka a mobil kórházban, számomra jó érzés volt etetni, itatni, rendbe tenni az ágyban fekvő, kiszolgáltatott betegeket. Sokszor nekünk kellett tartani a telefont, hogy beszélhessenek rokonaikkal. Megható volt hallani, hogy a telefon két végén kölcsönös a biztatás. A beteg is igyekezett erősnek mutatni magát, nyugtatni a családját, hogy hazamegy.Az egyik legemlékezetesebb pozitív élményem az volt, amikor egy gyógyult férfi beteg azzal búcsúzott tőlünk: ő sajnos nem fog felismerni bennünket az utcán a védőruha miatt. De ha találkozunk, feltétlen jelezzük neki, hogy mi voltunk azok, akik ápoltuk, gondoztuk őt, mert úgy is szeretné megköszönni nekünk, hogy látja az arcunkat.
Mindenki tisztában van azzal, mennyire túlterheltek az egészségügyi dolgozók. Ez nyilván fokozottan igaz azokra, akik a frontvonalon szolgálnak. Milyen volt a csapat a szubintenzíven?
András: – Számomra rendkívül pozitív élmény volt közéjük tartozni. Az állandó kollégák mindent megtettek annak érdekében, hogy a lehető legkönnyebb legyen a munkába állásunk. Így gyorsan eloszlott a kezdeti aggodalmunk. A csapat nagyobb része pedig az ország különböző részeiről oda vezényelt szakember. Legtöbben soha nem is találkoztunk, mégis olyan pozitív hangulat uralkodott, ami lelki erőt adott. Mindenki csak azt tartotta szem előtt, hogyan tudjuk megoldani a feladatot, hogyan segíthetjük a betegek gyógyulását. Senki sem a kibúvót kereste, a szokásos munkahelyi konfliktusokra se volt példa.
Márta: – Mi is megtapasztaltuk, hogy nehezebb körülmények között milyen óriási jelentősége van a csapatmunkának, a kitartásnak és az egymás iránti odafigyelésnek. Mérhetetlenül büszke vagyok azokra a munkatársakra, orvosokra, szakápolókra, segédápolókra, akik önként vállalták ezt a kirendelést. Ebben a megfeszített helyzetben együtt dolgozhattam a helyi kollégák mellett, szegedi, jánoshalmi, bajai, békéscsabai, gyulai, kalocsai, kiskunfélegyházi és nem utolsósorban kecskeméti munkatársakkal is. Lehet, hogy csak a járvány idején hozott össze minket a sors, de úgy gondolom, egy életre összekötött minket a közös munka.
Mit tanultak meg az egy hónap alatt arról a betegségről, amitől sokan rettegnek, mások pedig még most sem veszik komolyan?
András: – Ez egy ismeretlen betegség, nincs egységes álláspont a világon a kezelésére. Többféle szakmai szervezet megfogalmaz ajánlásokat, ezek közül mindenütt próbálják összerakni, ami a helyi viszonyok között a legjobban alkalmazható.
Amit sokan nem tudnak, a koronavírusra sajnos nem jellemző, hogyha túljutunk a nehezén, szépen fokozatosan elkezdünk javulni, mint mondjuk a náthánál, influenzánál. Teljesen kiszámíthatatlan, sokszor a második, harmadik támadása a legerősebb.
Az egy hamis remény, hogy csak az igazán idősek, igazán betegek élete van veszélyben. Kétségtelen, hogy a fiatalok könnyebben átesnek rajta, de mindig vannak kivételek. Éppen ezért senkinek se ajánlanám, hogy orosz rulettet játsszon a koronavírussal.
Mindenki vegye komolyan az intéseket, ne ringassa magát abba a hamis illúzióba, hogy ő védett! Emellett mindenkinek vannak beteg, idős hozzátartozói, akikre átragaszthatják a fertőzést. Ők pedig már igazán nagy veszélyben vannak.
Mit tanácsolna a kecskemétieknek, hogy ne kerüljenek a kórházba?
András: – A legfontosabb, hogy most a koronavírus legyen az elsőszámú gyanú, ha valaki szokatlan tüneteket tapasztal magán. Ennek a betegségnek nagyon változatosak a megnyilvánulásai. A köhögés, láz, hurut a leggyakoribb, de van, akinek hasi tünetei vannak, mások, érelzáródást kapnak. Épp ez az egyik veszélye, sokan nem is gondolnak rá, hogy hányás-hasmenéssel koronavírusuk lehet. Ha időben elkezd az ember gyógyszereket szedni, beszünteti a munkát, izolálja magát, sokkal könnyebben túl lehet rajta esni. Egyeztetni kell a háziorvossal, milyen gyógyszereket szedjen, kell-e kórházba mennie.
Érdekes tapasztalat volt számomra az is, mennyire fontos valóban betartani a szabályokat. Volt egy idős beteg, aki önellátó volt, de a családja mégis úgy gondolta az lesz a jobb, ha magukhoz veszik, és együtt élnek ebben az időszakban. Sajnos elkapta a fertőzést és bele is halt, pedig, ha kívülről segítették volna, valószínűleg még ma is élne.
Mit gondolnak, meddig tarthat a járvány? Bízhatunk-e a vakcinában?
András: – Maximum két hónapja tart az igazi csata, de úgy gondolom, még jóval több van hátra. A vakcina biztos, hogy nagy segítséget fog jelenteni, egyelőre azonban nincs a patikában. Remények, ígéretek vannak csak. Ha pedig kapható lesz, meg kell tudnunk, mennyi ideig hat, veszélytelen-e, kell-e ismételni. Erre egyelőre nagyon kevesen tudják a válaszokat. Persze bízunk benne, másképp nem lehet úrrá lenni a járványon, de addig is tartani kell a frontvonalat. Ez nyomasztó érzés számunkra is. Nyomasztó betartani a szabályokat, nyomasztó az egészségügyben dolgozóknak megbirkózni ezzel a teherrel, nyomasztó a bizonytalanság, mikor lesz-e vakcina, megbetegszem-e addig. Ez nagyon komoly pszichés terhelést jelent mindenki számára.
Nagy problémának látom, hogy egy ilyen súlyos helyzetben is sokan hitetlenkedve tekintettek erre az egészre. Van, aki csak legyint rá, más elméleteket sző. Pedig súlyos járványhelyzet van, és ha nem teszünk meg mindent, hogy csökkentsük a károkat, akkor nagyon nagy bajban leszünk.
November 30-án járt le az egy hónapos önkéntes szolgálatuk. Hogyan tovább?
András: – Pihenésre biztos nem lesz idő. Próbálunk minél hamarabb bekapcsolódni a kórházi munkába Kecskeméten, ahol szintén nehézségekkel küszködnek. Sajnos itteni kollégáink között is vannak betegek, most helyettük is el kell látni a munkát.
Márta: – Az én munkatársaim között is többen vannak, akiknek Covid-tünetekkel kell otthon maradniuk. Ezt jól is teszik, a vírushelyzetben így kell tennie mindenkinek, még ha enyhébbek is a tünetek. Csak így akadályozhatjuk meg a járvány további terjedését.
Belevágnának-e újra?
András: – Igazán hosszú november volt, nem bánom, hogy már véget ért. Nem biztos, hogy bírtam volna tovább ezt a terhelést. Ugyanakkor nagyon komoly tapasztalatot szereztünk szakmai, emberi részről egyaránt. Ezért, ha választanom kellene, biztosan újra így döntenék.
Forrás: Pásztor Andrea , Hiros.hu
