Mivel családomban többen is évekig „rúgták a bőr” (a Liverben, a BSC serdülő- és ificsapatában, majd nem helyi csapatokban), elég nagy rálátásom volt a foci világára. Hóban-fagyban vagy éppen égető napsütésben álltam a pálya szélén, drukkolva fiaimnak és az egész csapatnak. Akitől távol áll, vagy talán ki sem állhatja a focit, nem is tudja elképzelni, mennyi érzelem megmozdul ilyenkor: bizakodás, lelkesedés, a csapatot együtt biztatás öröme, a csalódottság, a düh egy durvaság vagy téves bírói ítélet láttán – és a szomorúság, ha vesztett a csapat.
Minarik Ede álma, hogy „Kell egy csapat” (Régi idők focija, Sándor Pál rendezésében, Garas Dezső felejthetetlen alakításával) itt fokozottan érződik. A hazai szurkolótáborban mindenki-mindenkinek barátja, sőt testvére! Együtt sírunk – együtt nevetünk, hogy ilyen régies kifejezéssel éljek.
Sok tehetség kallódott el Budaörsön, a BSC felnőtt csapatába alig kellett valaki „hazulról” – de ne feledjük azokat a lelkes, a futballt és a gyerekeket egyaránt ismerő, szerető fiatal edzőket sem, akik miatt mégis jó visszaemlékezni ezekre az időkre. Keserűség és öröm keveredik a múltat idézve, mint manapság is, az Európa-bajnokság idején.
A foci már csak ilyen!
SzK
