Azokban a nehéz időkben a református és az evangélikus egyház közösen működtette a Jó Pásztor Egyesületet, amelynek célja a keresztyén vallású zsidók megsegítése volt. 1944 tavaszán, amikor megindult a magyarországi gettósítás, Sztehlo Gábort azzal bízta meg egyháza, hogy szervezzen mentőakciókat, elsősorban gyermekek számára. Sztehlo Gábor az idő szorításában néhány hét alatt 32 gyermekotthont hozott létre elhagyott, vagy tulajdonosaik által felajánlott villákban és nagyobb lakásokban. Sikerült ehhez megszereznie a Nemzetközi- és a Svájci Vöröskereszt anyagi támogatását. Mindezt illegálisan, vagyis titokban, rejtőzködve kellett megcsinálnia, hogy a hatóságok rá ne jöjjenek. Ezekben az intézetekben mintegy 1500 gyermek s az őket ellátó mindegy 500 felnőtt lelt menedéket. A háború közeledtével a helyzet egyre veszélyesebbé vált – s mégis valamennyien, akik hozzá menekültek, túlélték az üldöztetés és a háború poklát.
A háború után sok gyermekért nem volt, aki érte jöjjön. Sztehlo Gábor ezeket az árvákat és ágrólszakadtakat nem engedte szélnek, hanem továbbra is otthont adott a számukra – most már egy nagyobb gyermekotthonban. Áradó szeretetével megpróbálta pótolni a pótolhatatlant: a szülői otthon melegét. Sztehlo Gábor gyermekotthonai 1945-től még hat éven keresztül, az államosításig fennmaradtak és PAX néven otthonokat és iskolát alkottak az árvák részére. Az egyik otthon, a Farkastanya volt a székhelye a Gaudopolis Ifjúsági Államnak. A Fiatalok Országának volt egy törvénykönyve is, amely a lehető legdemokratikusabb jogszabályokat foglalta magában. Itt a gyerekek ünnepségeket szerveztek, volt könyvtár, énekkart is alapítottak. Az „örömpolgárok” szakmát tanulhattak, nem volt kötelező a munka, de szívesen dolgoztak a közösségért. A gyerekköztársaságnak alkotmánya volt és önálló törvénykönyvet is alkottak. Gaudiopolist sem a magyar állam, sem az egyház nem támogatta.
A diakonissza nővéreknek is komoly szerepük volt a háború áldozatainak megmentésében, de a legfőbb érdem Sztehlo Gáboré volt, aki megszervezte a mentési folyamatokat. 1972-ben a magyarok közül elsők között kapta meg Izrael államának azt a kitüntetését – a Jad Vasem érmet, vagy magyarul az Igaz Ember Emlékérmet – , amit olyan nem zsidó emberek elismerésére alapítottak, akik a Holocaust idején zsidókat mentettek.
1991-ben az „ágról szakadt árvák” immár idős csapata és egykori munkatársai létrehozták a Sztehlo Gábor Gyermek- és Ifjúságsegítő Alapítványt, azzal a nemes céllal, hogy valamit visszaadjanak másoknak abból a sok-sok jóból, törődésből és melegségből, amit egykor Stehlo Gábortól kaptak, és akinek az életüket is köszönhették.
Végezetül felidézzük az egykori Örömváros néhány lakójának emlékeit.
„Szavakra már nem emlékszem. Csak arra, hogy amikor megláttam Gábor bácsit, minden félelmem szinte egyszerre eloszlott. Mosolyogva fogadott, – szavak helyett – magához ölelve bevitt engem rögtön a nagyobb fiúk közé. Nem emlékszem, hogy kérdezett volna valamit, talán átérezte motyogásomból bajomat, kilátástalan helyzetemet. Mintha kisütött volna nap!
„Néhány nap alatt úgy éreztem, hogy itthon vagyok. Ez az én családom. Csak sokkal később ismertük meg egymás sorsát, az első élményem az előítélet nélküli befogadás volt. Ez volt első örömöm, s ebben az örömben bizonyára én is megnyíltam. Gábor bácsi „atyám” lett, a fiúk és lányok pedig testvéreim. És ebben a családban kaptam további örömöket is.” (Keveházi László)
„… Ádám (Horváth Ádám rendező) bátyámmal együtt bekerültünk a híres fiúk városa jellegű Gaudiopolis-intézetbe. Sztehlo Gábor szerintem megérdemelné, hogy szentté avassák. A háború alatt körülbelül ezer zsidó gyereket mentett meg oly módon, hogy a pesti és budai nagyiparos és arisztokrata barátai villájába beállított tíz-tizenöt gyerekkel, és azt mondta – például vitéz Szenczy Aladárnak -, „Bujtasd el őket, és ha jönnek a nyilasok, kérd ki magadnak: miként merik feltételezni, hogy egy vitéznek zsidók bujkálnak a házában?”
„Így mentett meg közel ezer gyereket, többek közt egy 17 éves fiút, Oláh Györgyöt, a későbbi Nobel-díjas vegyészt, akinek a szerves kémia megújítását, az ólommentes benzin kifejlesztését köszönheti a világ. A Sztehlo-intézet tovább működött 1945 után, a túlélő szülők elvitték a gyerekeiket, az árvák maradtak. Melléjük felvette az utcákon csavargó háborús árvákat is, és csomó magunk féle félárva is oda került.” (Sárközi Mátyás író).
Sztehlo Gábort nem avathatták szentté, de őrizzük emlékét. Ő maga, naplója végén így összegezte életét: „Álmaim megvalósultak… Isten kegyelme valóban megajándékozott. Sok mindent megtanultam magam is. Hiszem és remélem. Elsősorban azt, hogy a kereszténység nem a dogmák, hanem a szeretet világa. Élő, eleven, cselekvő szereteté. A háború gyakran eldurvítja a lelket, felszínre hozza az önzést és a gonosz indulatokat. És mégis: mennyi esetben érvényes, hogy a szenvedés, a szorongatottság olykor éppen a jót hozza ki az emberekből. A veszély, a nyomorúság, a gyötrődés hányszor hozott egymás közelébe bennünket, kovácsolt össze, kialakítva felelősségérzetet, türelmet, áldozatkészséget. …. Álmaim megvalósultak és életem tartalmat nyert. Ha pedig az ember életének van tartalma, ha tudja, miért él, akkor biztonságot és nyugalmat érez, ez pedig a legtöbb, amit e nyugtalan és pillanatnyi élvezetekben elégő világban kívánhatunk.”
R. V. összeállítása
