Ketten a tanítványok közül elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni.
Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” „Micsoda?” – kérdezte. „A názáreti Jézus esete – felelték –, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek.
Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” Erre Jézus így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Betért hát, és velük maradt.
„Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. Rádöbbennek, hogy Jézus végig velük volt. De eltűnt a szemük elől. -Hát nem lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat? Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet s társaikat. Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor” – írja Lukács.
A bibliai Emmausznak sokan a mai kis arab falut, Qubeibehet tartják, amelynek Szent Üdvözítő plébániáján megemlékezéseket szoktak tartani a történetben szereplő kenyértörésről, amelyet a keresztények a történelem első eukarisztikus csodájának tartanak.
Az Emmausz-járást a budaörsiek is ismerték régebben. „A felnőttek húsvét hétfő délutánján szívesen kimentek a határba, a földekre vagy a szőlőkbe. Ilyenkor azt mondták „Emmausz” mennek. Az út gyakran valamelyik pincében végződött. – olvashatjuk Ritter Mihály könyvében.
Ezt a hagyományt a török idők alatt elnéptelenedett falvakban a 18. század folyamán betelepített német nemzetiségű lakosság alakította ki, akik egyben a szőlőművelést is meghonosították itt. Ez a sváb népszokás a történetnek azt az üzenetét ragadja meg, miszerint azért hívják meg egymást saját otthonaikba, hogy megismerkedjenek egymással, és ápolják a közösség összetartozás-érzését
s.k.
