Beethoven 1803-ban, mintegy fél év alatt írta III., Esz-dúr szimfóniáját (op. 55.), a mű bemutatójára azonban csak két évvel később, 1805-ben került sor, ugyanis közben a szerzőt a Fidelio premierje és a nyomdai előkészítések foglalták le. A szimfónia, amely az Eroica névre is hallgat, a zenetörténet egyik fordulópontja.
A szimfóniát Beethoven pártfogójának, Lobkowitz hercegnek ajánlotta. Eredetileg nem ez volt a szándéka. Bonaparte-szimfóniát tervezett (egy megrendelés alapján). Az anekdota közismert, s sok Beethovennel kapcsolatos színes történettel ellentétben valószínűleg igaz: amikor a komponista hírét vette, hogy Napóleon császárrá koronáztatta magát, letépte a már kész mű címlapját. A partitúra később “Eroica”, azaz “hősi” szimfóniaként jelent meg nyomtatásban. A Napóleonnal kapcsolatos történet, s a “hősi” melléknév természetesen számtalan értelmezésnek adott tápot. Akadt, aki a Prométheusz-monda elemeit is belehallotta a kompozícióba. Arnold Schering német kutató szerint pedig az Iliász egyes fejezeteiből állna össze a mű rejtett programja. A gyászinduló ebben az összefüggésben Hektort siratja, a rákövetkező scherzo az elesett Patroklosz tiszteletére rendezett zenei játékot elevenítené meg… A zenetudósoknak olykor a zeneszerzőkénél is élénkebb a fantáziájuk.
“Túl sok benne a rikító és bizarr vonás” – írta 1805-ben az egyik kritikus Beethoven III. szimfóniájáról. Nem csoda, hogy nem sokat tudott az újdonsággal kezdeni. Zavarba ejthették már a méretek is: ha a kottában előírt (manapság nem mindig figyelembe vett) ismétlést is számítjuk, az első tétel 846 ütemből áll – bőven akad Haydn- vagy Mozart-szimfónia, amelynek összes tétele is kevesebb ennél. A belső arányok is merőben szokatlannak tűnhettek a korabeli muzsikusoknak.
Mindeközben rengeteg téma, motívum, ötlet hangzik fel – a hallgató alapvető benyomása mégis az, hogy egyetlen hangulat, alapeszme uralkodik a tételen: a hősies pátoszt csak a mű közepén váltja fel rövid időre egy dallamosabb, szelídebb zenei gondolat. Közben olyan harmóniák is megszólalnak, amelyeket a 19. század elején mindenki elképesztően disszonánsnak, feszültnek hallhatott.
A kidolgozás utáni visszatérés pedig alighanem páratlan a zeneirodalomban. A zenekar izgatott vonósaihoz képest (amelyek az alaphangnemet előkészítő akkordnál tartanak) a kürt mintha túl hamar lépne be a főtémával: egy pillanatra éles disszonancia keletkezik. A c-moll lassútétel igazi gyászinduló – ez sem volt megszokott a 18-19. század fordulóján. Ezután döbbenetes ellentét következik: a gyász hangulatát száguldó scherzo váltja fel, amely csak a középrészében válik valamelyest nyugodtabbá. A finale pedig ismét hatalmas méretű tétel.
A csodálatos művet október 22-én, az 1956-os forradalom évfordulójának előestéjén hallhatjuk a VIVART Budaörsi Sinfonietta előadásában a Városházán, 19.00 órai kezdettel.
Szeretettel várják a közönséget!
(Több forrásból)
(SzK)
