Ma, a 21. század elején, egy váratlan, az egész világot megrengető járvány kellős közepén nem túlzás azt mondani, hogy talán eleinknél is jobban szorongunk, félünk, fogódzókat keresünk, kiutat, és nem találunk. Nem vesszük észre, hogy rossz helyen tapogatózunk. Ebben a nagy bizonytalanságban vettem elő Pilinszky műveit. Nem állítom, hogy verseinek és prózai írásainak olvasása minden kétségemet vagy a jövőben való megingani látszó bizodalmamat a helyére tudja rakni, de mégis elgondolkodtatott és erőt is adott. Arra gondoltam, talán, ha rajtam kívül másokat is megindít az ő Istenbe vetett mély hite és, ha Krisztussal való kapcsolatát is megismerik és megértik, az példa és támasz lehet abban, hogy a kiúttalanságból utat mutasson. Az ő Krisztussal való kapcsolatában az volt a legfontosabb, ahogy Krisztus szerette az emberiséget. Tudta, érezte, vallotta és művei által tanította, hogy nekünk embereknek is Krisztushoz hasonló módon kellene szeretnünk embertársainkat. Úgy kell szeretnünk őket, hogy szeretetünk ne csak egy pillanat szülte ráhangoldás legyen, hanem teremtődjék meg az arra való képességünk, hogy erőnkhöz és lehetőségeinkhez mérve, igaz szeretettel forduljunk nehéz helyzetükben lévő embertársainkhoz.
De nézzünk csak magunkba! Már több mint egy éve, ha akarjuk, ha nem, már csaknem mindannyian ezt tesszük! Nem csak a kórházak hőseire gondolok, akiknek a járvány első riadt heteiben tapssal köszöntük (máig tartó) emberfeletti erőfeszítéseiket. Saját magunkra is gondolok, ránk, hétköznapi emberekre. Hiszen, akarva, akaratlan elkezdtünk nyitottabb szemmel és füllel élni. Ma már képesek vagyunk ráhangolódni másokra, olykor még idegenekre is, és kérés nélkül segítünk a körülöttünk, közelünkben élő rászorulóknak. A nagyon sok rossz történés között és halottaink gyászában, ez igazán felemelő, pozitív fejlemény.
Húsvét van, Jézus halálának és feltámadásának ünnepe. Nagy csend vesz körül. A bezártságunk, a rémületünk csendje. De tavasz van, már fény vesz körül, csicseregnek a madarak, melegszik az idő, és él bennünk a remény. Bízunk a járvány megfékezésében. Olvasóinknak kiválasztottam Pilinszky János irodalmi hagyatékának gazdag tárházából egy rövid kis írást, remélve azt, hogy ez talán segítheti a Nagyhét lényegének és mélységének megismerését, megértését. Éppen negyven éve, hogy írója nincs közöttünk. De amiben ő hitt, elgondolt és élete során a műveiben megosztott velünk, azt nem kell leporolni. Pilinszky a mi gyászainkban is vigasztal és tanít.
Isten dicsősége
Jézus bűneinket nem idegen ruhaként vette magára, hanem mint testébe-lelkébe hatoló iszony súlyt, amitől vérrel verítékezett, mielőtt a vas öt helyen halálra sebezte volna. Szenvedése nyilvános volt, akár a közönséges bűnözőké.
Nyilvánosan élte meg a tökéletes egyedüllétet és kiszolgáltatottságot. Ecce homo: a vérző tárgy, az elhagyott Isten az emberi történések vészbírósága előtt. De amennyire közpréda volt halála és agóniája, oly rejtett maradt dicsősége, húsvéti allelújája. Öt sebét továbbra is magán viselte, jelenléte azonban mostantól fogva tartózkodó, rejtőzködő szemérem, hasonlíthatatlanul bensőséges jelenlét. Weöres Sándor gyönyörű gondolata jut eszembe, miszerint a világegyetem telve van urakkal, egy szolgája van csak, az Isten.
Hogy mi a Húsvét, azt itt a földön, a szenteket kivéve, egyedül az önmagára ébredt meghasonlottság, egyedül bűnbánó és Isten békéjére szomjas szív sejtheti meg. „Az embernek meleg csend kell, és hideg tumultust adnak neki” – mondta Simone Weil. Nos, pontosan ez a „meleg csend”: Isten dicsőségének, feltámadásának, eljövetelének és minden egyes látogatásának elvéthetetlen ismertető jegye. Pontos ellentéte annak a „hideg tumultusnak”, amit az ember oly gyakran kap, s amit maga is olyan esztelenül hajszol.
Hogy ki részesül a Húsvét „meleg csendjéből”, személy szerint lehetetlen megnevezni. Egy bizonyos: senki sincs kizárva belőle. De sokszor – s talán legtöbbször – épp azok nyerik el, akik látszatra a legelhagyatottabbak, a legkevésbé érdemesek rá. Ez a „melegítő csend” nem ismer konvenciókat, irgalmával áthág minden, mégoly véglegesnek tűnő határt. Ő a végső virradat előszele. Ott fújdogál, ahol akar. Az ember csak megtapasztalja érintését, de útjait ki nem fürkészheti. A végtelen Isten és a véges ember drámájában ez a kifürkészhetetlenség Isten szeretetének örök előjoga. Megértenünk lehetetlen, de bármelyikőnk megbizonyosodhat róla, s ez a bizonyosság nemcsak a világ szeszélyeit és esetlegességeit, de bensőséges erejével még törvényeinek bizonyosságát is véghetetlenül felülmúlja.
Pilinszky János (1970, március 29.)
R. V.
