Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott |
A gyepre éppen langy sötétség szállott, |
és lábom alatt álmatlan forogtak, |
ütött gyermekként csendesen morogtak |
|
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok |
Az őszi szél köztük vigyázva botlott. |
a lámpák felé lesett gyanakvóan; |
vadkácsa riadt hápogva a tóban, |
|
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, |
S im váratlan előbukkant egy férfi, |
Utána néztem. Kifoszthatna engem, |
hisz védekezni nincsen semmi kedvem, |
|
Számon tarthatják, mit telefonoztam |
Aktákba irják, miről álmodoztam |
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok |
előkotorni azt a kartotékot, |
|
És az országban a törékeny falvak |
az eleven jog fájáról lehulltak, |
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, |
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse |
|
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. |
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, |
Sem népet, amely retteg, hogyha választ, |
szemét lesütve fontol sanda választ |
|
Én nem ilyennek képzeltem a rendet. |
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, |
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. |
Én tudtam – messze anyám, rokonom van, |
|
Felnőttem már. Szaporodik fogamban |
mint szívemben a halál. De jogom van |
még nem vagyok s nem oly becses az irhám, |
hogy érett fővel szótlanul kibirnám, |
|
Az én vezérem bensőmből vezérel! |
elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel, |
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, |
jó szóval oktasd, játszani is engedd |
|
szép, komoly fiadat!
( Major Edit) |
|
|