Az ő beszédéből idézünk:
Nővérünk 1924-ben született itt, Budaörsön. A II. világháború éveiben hallotta meg Isten hívó szavát, és a Szeretet Leányainak Társulatába, az irgalmas nővérekhez kérte felvételét. Jelölt idejét Veszprémben töltötte, a közösségbe való belépése 1944-ben történt. Beöltözése után 1945-ben Budaörsre került, majd 1949-ben tette le első fogadalmát. Nem sokáig élhetett a nővérközösségben, hiszen a szerzetesrendek feloszlatása az irgalmas nővéreket sem kímélte.
A szétszóratás éveiben óvónőként dolgozott, különböző óvodákban. Nyugdíjazása után szülőhelyén, a Budaörsi Plébániára került. A kilencvenes évek elején pedig, amikor a szerzetesrendek újra megkezdhették közösségi életüket és működésüket, a nővérek budapesti, Ménesi úti rendházába költözött. Itt nagyon fontos feladatot bíztak rá: a fiatal nővérek képzését, a szeminárium igazgatónővéri feladatát.
A szétszóratás alatt is intenzív kapcsolatot ápolt az elöljárókkal. Mivel jól beszélte a német nyelvet, delegáltként képviselte a Magyar Tartományt több generális gyűlésen. Nagy Magdolna vizitátornővér tolmácsa volt a párizsi generális gyűlésen, és a más tartományokkal való kapcsolattartásban.
Ausztriában a fiatalabb nővérek mai napig emlegetik azt a történetet, mely szerint egy nemzetközi találkozó egyik témája a rendi ruha viselése volt: szabad-e civil ruhát ölteni, és ha igen, hol és mikor, milyen feltételekkel – és Lujza nővér az egész közösség előtt, könnyek között tett tanúságot arról, mennyire boldog, hogy 40 év után újra viselheti a nővérruhát, és semmilyen körülmények között nem lenne hajlandó azt elhagyni.
A szeminárium igazgatónővéreként rendkívül fontosnak tartotta a fiatal nővérek lelki és hivatásbeli képzését. Gyakran hangsúlyozta a HŰSÉGet, különösen a kicsiben való hűség volt nevelési mottója, amire mindig jó példával járt elő.
Derűs, szelíd és imádságos volt; nagyon szerette a közösséget, mindig a nővérek közötti egységen fáradozott. Szerette a Társulatot; gondosan őrizte a társulati hagyományokat, mint féltve őrzött örökséget, kincset, amit ő is a szentéletű elődöktől kapott.
Az idős korral járó gyengeséget, leépülést türelemmel, hittel és Istenbe vetett bizalommal viselte. Betegségét és az azzal járó kiszolgáltatottságát istengyermeki ráhagyatkozással fogadta és élte, mindig mindenért hálás volt. Köszönetét legtöbbször ragyogó kék szemének derűjével, és mosolyával fejezte ki.
Életének 99., nővérhivatásának 79. évében szíve végül is elfáradt, és szép csendesen utolsót dobbant március 14. reggelén… Imádsággal, fogadalmának megújításával és a Szentségekkel megerősítve.
(SzK)
(A kép Lujza nővérről a 2015-ös Úrnapján készült)
