Az 1941. év április huszadikai számban jelent meg – nem a főoldalon – egy egyhasábos cikk, amelyben az újság elbúcsúzott gróf Teleki Páltól. Miután elolvastam a szöveget, úgy gondoltam: megosztom ezt a rövid kis szöveget önökkel, remélve, hogy léteznek olvasóink között olyanok, akiket érdekelhet, hogyan vett búcsút egy jelentős példányszámban megjelenő női hetilap a miniszterelnökétől.
.
GRÓF TELEKI PÁL
1879-1941
Magyar volt, államférfi, tudós és miniszterelnök. Írjuk ide az évszámot: 1941. Ebből a négy adottságból kettő is elegendő, hogy a tragédia utolsó felvonása beteljesedjék. Emlékezzünk Széchenyire és arra a másik gróf Telekire, akinek „Kegyenc” című tragédiáját nemrég újította fel a Nemzeti Színház. Széchenyi és gróf Teleki László szintén megjárták a Magyar Golgotát és csak azért nem érték el a jelképes megfeszíttetést, mert önkezükkel vetettek véget életüknek. És emlékezzünk arra a gróf Tisza Istvánra, akit pribékek golyója terített le. Gróf Teleki Pál a Magyar Tragédia hőse, akinek lelkében olyan viharzó konfliktus támadt, amelyet nem bírt lecsillapítani, és amit csak revolver dörrenésével tudott örökre elnémítani.
Évtizedeken át hurcolta gyönge vállain az egész magyarság keresztjét, diadalmas akaraterejével a legveszélyesebb meredékeket is meg tudta járni. Elérkezett azonban életének tragikus órája. A trianoni békediktátum megkötésekor ezt a szörnyű emberi és magyar konfliktust még meg tudta oldani. Szólásra emelkedett a Nemzet Házában és vádemelési indítványt tett önmaga ellen, amit elutasítottak.
Fölemelt fejjel folytatta útját, hogy teljesítse hivatását. Az új lelki konfliktus magyarsága és politikusvolta között sokkal mélyebb szakadékot nyitott benne, semhogy bármiféle kompromisszummal áthidalhatta volna. Elesett a becsület mezején, mint valóban tragikus hős. Azon a baljós csütörtök reggelen megtudta a magyar, hogy elvesztette egyik legnagyobb fiát. De ugyanakkor kétszeres erővel ragadták meg öntudatukat figyelmeztető, buzdító szavai, amelyeket egy életen át hullajtott a magyar televénybe.
Aranyra hivatkozunk, aki a Széchenyi Emlékezetében kimondta a némaságban is diadalmas, szent magyar esküvést: „De Anteuszként majd ez illetéssel / Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk…”
Eltemettük őt, aki a legválságosabb időben hagyott árván bennünket. A kötelesség teljesítése, ami egész életét betöltötte, most már mireánk vár. Sírhantján nem fontos a név. Elég ennyi: Magyar volt, államférfi, tudós és miniszterelnök”. És meghalt 1941. április harmadikán.
R.V.
