Néhány részlet a beszédből:
„Most éppen olyan szerencsés korban élünk, amikor korlátozás nélkül ünnepelhetünk és emlékezhetünk. Manapság inkább az értelmezések csatája zajlik, ami természetesen nem baj, ha ezek nem szakadnak el teljesen a történelmi tényektől.
Talán abban közmegegyezés van, hogy Szent István a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb alakja, aki szívós munkával, tartósan Európához kötötte országát, az országunkat, miközben stabil, jól működő államot hozott létre…
Ám, ahogyan telt az idő, egyre világosabbá vált, hogy a Kárpát-medence megtartása csak úgy lehetséges, ha betagozódunk a Nyugat-Európában kialakult hatalmi rendszerbe. És ez nem csak katonai kényszer volt, hanem azt is be kellett idővel látni, hogy a nyugati társadalmi és gazdasági szisztéma sokkal jobban működik és kiszámíthatóbban, magasabb szinten biztosítja a megélhetést az egész társadalom számára, mint nálunk. Ezt már István apja Géza, sőt a nagyapja, Taksony is felismerte, igazából a hosszú folyamat befejezése és betetőzése várt Istvánra.
Európának azonban nagyon kemény és határozott elvárásai voltak velünk szemben. A csatlakozás előnyeinek fejében megkövetelték, hogy vegyük át azt az értékrendet, ami akkor még számunkra ijesztően idegennek tűnt. A mából visszanézve nyilván nagyon is előnyös, hogy idézőjelbe téve: ránk erőltették a keresztény kultúrát és az akkor legkorszerűbbnek tekinthető feudális rendszert. Ezek alapozták meg ugyanis, hogy immár ezer év múltán is itt lehetünk…
Ezért fontos egyértelművé tenni, ahogyan 1000 évvel ezelőtt, most is a mi elemi érdekünk a jól működő nyugati modell fenntartása és tökéletesítése. Ez biztosíthatja számunkra hosszú távon a jólétet és szabadságot…
Az államszervezet minősége és hatékonysága történelmünk során mindig kulcskérdése volt az országnak, mint ahogyan az is, hogy megfelelő ember, valódi államférfi áll-e az élen. Olyan vezető, aki képes felismerni a mozgásterek és kényszerpályák között azt a keskeny ösvényt, amelyen haladni kell. Ehhez azonban soha nem voltak elegendőek a vezetői képességek, ugyanennyit nyomott a latban az erkölcsi nívó is. Mert a hatalom könnyen elcsábíthatja az embert a hiúság, a magánérdek, az agresszivitás vagy éppen tévedhetetlenség irányába…
A demokráciákban még fokozottabban így van ez, hiszen az önkény legapróbb megnyilvánulása is a társadalom minden tagját sérti. Bibó István, a 20. század egyik legnagyobb magyar politikai gondolkodója így írt erről: „Az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan. Ezért az egyik ember ellen, akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát, méltóságát is veszélyezteti.”
Igen, ennyire magasra kell tennünk az elvárásainkat. És, ha mi – politikai oldalaktól függetlenül – évről-évre Szent István tettei, személye és erkölcsisége előtt tisztelgünk, akkor egyúttal kötelességünk, hogy a mai politikai élet szereplői elé is az általa felállított magas mércét állítsuk.”
(Remélem, ez itt helyben is működik – a szerk.)
A beszéd után a Budaörsi Fúvószenekar komoly, nívós műsorát élvezhettük, majd a helyi keresztény egyházak képviselői: Varga János nyugalmazott plébános, Nobilis Márió plébániai kormányzó és Durkó István baptista lelkész, imádsággal kísérve és hálát adva Istennek megszegték az új kenyeret.
SzK
