Az író egy osztrák-magyar családból született a román gulágon. Édesapját az 1956-os forradalom után egy koncepciós perben elítélték és börtönbe zárták, mint a „ népi demokráciára veszélyes” belső ellenséget. Huszonkét évi börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. A gyermeküket váró feleségét, mint ellenség-elemet, hat gyermekével együtt felültették egy teherautóra és kitelepítették egy Duna-deltával határos sztyeppe egyik munkatáborába. Ott született meg a legkisebb gyermek, akit a foglyok tanítottak írni és beszélni, és aki ebben a könyvben a saját szemén keresztül láttatta meg velünk családja lágeréletét. Egy szovjet mintára létrehozott soknemzetiségű fogolytáborban éltek hét éven át, ő a családján kívül csak a táborban élő, velük hasonszőrű emberek életét ismerte. Ez a gyermeki világlátás és a történet áradó és pergő mondatfűzése, valamint a felnőtt-nézőpontok szétszálazhatatlansága elképesztő hatást tesz az olvasókra.
Az elbeszélő által citált iratok azt teszik láthatóvá, hogy a regnáló államhatalom bürokrata apparátusa hogyan éget szégyenbélyeget ártatlan férfiakra, nőkre és gyermekekre. Vagyis bárkire. Még az igazolványaikba is belepecsételik a kényszerlakhely román megnevezésének (domiciliu obligatoriu) a rövidítését (D. O.). Ők azonban a megkülönböztető jelzést sajátosan értelmezték: amint kimondásra kerül a D. O. (kimondva: dëo), az számukra nyomban Isten latin nevével válik egyenértékűvé. A hívő ember magyarázata szerint mindez nem jelenthet mást, mint azt, hogy a tábort Isten jelölte ki számukra lakhelyül.
A regény középpontjában az anya áll, a gyermekei életéért küzdő fiatal nő. Egy szerencsés véletlen folytán náluk maradt a családi Biblia, és ebből az egyetlen könyvből ő naponként hangosan felolvasott a gyermekeinek. Ezek a bibliai történetek adják a kötet keretét. A Bibliából való felolvasás kiemelkedő jelentőségű momentummá, a lágernapok egyik boldogságforrásává vált, ilyenkor hitben és lélekben is együtt volt a család. Egy „földre szállt angyal”is megerősítette őket, ő volt Nényú, aki még a történtek bekövetkezése előtt, az apa által megbélyegzett „örökös rabszolgaként” a családnak szentelte az életét. Ő lett mindvégig a család második tartóoszlopa, mondhatnánk megmentője, és akit Isten küldött onnan fentről számukra…
Persze egy láger soha fedi el igazi arcát, hiszen egy ilyen tábor az mégiscsak az egyéni tragédiák konglomerátuma. A kényszerlakhely életidegenségét jelzi az is, hogy a román helységnév (Răchitoasa) elsőre kimondhatatlan a magyar anyanyelvű, a román nyelvet nem beszélő gyermekek számára. Ennek következtében ők egy nyelvileg definiálhatatlan térben élnek, ahol a szokásostól eltérő módon múlik az idő is. Răchitoasa, Freidorf, Lăteşti: három helyszín, amelyek – lényegüket tekintve – egyformák. Siralmas közeg a gulág, ott soha nincs nyugalma az embereknek.
A tábor az emberi lét tagadása: ez itt a sehol, a semmi, a vég – és mégis valamiféle felfoghatatlan derű, elevenség és boldogságérzet árad Visky András soraiból. A elbeszélő gyermek – noha saját bőrén ő is megtapasztalja a mérhetetlen ínséget és kiszolgáltatottságot – , nem a belenyugvásról és nem a reménytelenségről tesz tanúságot és nem is a kilátástalanságot közvetíti, hanem az élni akarást. Elmeséli a csonka család berendezkedés-kísérleteit, hogyan igyekeznek megélni a láger hétköznapjait, hogyan teljesít erőn felül az édesanya annak érdekében, hogy megőrizze a család belső békéjét, és hogyan keresik az apró örömöket például a történetmesélésben, a felolvasásban, a zenében.
Visky András szavai egyértelműen jelzik, hogy a Biblia nem lehet más, csakis Isten szava. Az igék számozott idézése a beszéd részévé válik, de a mindennapi kommunikációban is el-elhangzik egy-egy vonatkozó szöveghely. A család számára a Szentírás egy bemérési pont, origó, lelki helymeghatározó, amiből a hitük – különösen „anyánk mély istenhite” – táplálkozik. Édesanyjuk alárendeli életét a gondviselésnek, mert számára az Istentől való elfordulás még a legvészterhesebb időszakban sem lehet opció. Nem véletlen, hogy András számára a könyvben édesanyjuk a bibliai alakokhoz, különösen Szűz Máriához válik hasonlatossá, a napi foglalatoskodásaikat pedig mindig a Messiás második eljövetelére való várakozásként értelmezték.
xxx
Ezt a könyvet kaptam karácsonyi ajándékul a lányomtól, aki akkor már elolvasta és melegen ajánlotta. Amikor találkoztunk vagy telefonon beszéltünk, mindig rákérdezett, hogy elolvastam-e már az ajándékot. Sokáig restelkednem kellett, mert mindig ott volt előttem tengernyi más, de amikor végül belekezdtem, szándékosan lassítottam az elolvasását, mert azt akartam, hogy minél tovább tartson ez a különös regény. És amikor nemrég a fülembe jutott, hogy a kiadó egy belvárosi kávéházban is bemutatja a könyvet, és annak írója is jelen lesz, hideggel és széllel is dacolva odamentem, hogy láthassam és halljam a szerzőt, amikor a könyvéről beszél. Nem tudok mást mondani róla, mint azt, hogy életem legutolsó szakaszában – kissé megkésve ugyan – , de kaptam egy életre szóló tanítást hitről, hitvallásról, szülőkről, testvérekről, családról, befogadásról, a megpróbáltatások elviseléséről, a szerelemről és a szexualitásról, hűségről és lemondásról, a soha el nem múló reményről és arról is, hogy idegenek hogyan és miként válnak barátainkká. Bár a könyvespolcomat már kinőttem, de valahogy sikerült a kedvencek közé beszuszakolnom. Ez egy remek regény, nem szabad kihagyni, elfeledni.
Visky András – a könyv kiadásával segítők hosszúra nyúló köszönetnyilvánításai után – ezekkel a szavakkal fejezte be regényét: „A történ(e)tek rekonstrukciójára irányló eltökéltségünk afelől győzött meg, hogy a közösen megélt gulágévek – az bizonyos hivatalos adatok szerinti négy év, két hónap és tizennyolc nap – különböző, olykor egymást kizáró, de legalábbis párhuzamos valóságok lenyomatát hozták létre a lelkekben. A valóság, sőt még a töredékei is, emberi konstrukciók. Törekednünk kell arra, hogy megismerjük és elfogadjuk egymás valóságait. Ez az elszánás tesz emberré és ezek a különböző lelki tükröződések tesznek egymás testvéreivé bennünket.
A többi néma csend és hó és halál.”
Ezzel az írással hajtunk fejet a kommunista terror áldozatai előtt, akik szenvedtek vagy életüket vesztették ezekben a sötét, félelemmel teli évtizedekben.
R. V.
