„Érzelmi intelligenciánk hatvanas éveinkre éri el csúcspontját, ezért az idős emberek bármilyen közösség kovászaiként” működhetnének” – állítják a kaliforniai Berkeley Egyetem pszichológusai. Kutatásukban arra keresték a választ, hogy korunk előre haladtával hogyan változnak érzelmi reakcióink.
„Egyre inkább úgy tűnik, hogy az idő múlásával a társas kapcsolatok és a másokról való gondoskodás válik a legfontosabbá az életünkben. Úgy vélem, hogy az evolúció úgy alakította ki idegrendszerünket, hogy idős korunkra érik meg igazán a társas kapcsolatokra és társas tevékenységekre” – nyilatkozta Robert , a kutatás vezetője. A kutatásban 20, 40 és 60 éves embereknek egy közömbös, egy szomorú és egy felháborító filmrészletre adott reakcióit vizsgálták. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy a résztvevők mennyire képesek érzéseiket kontrolálni, mennyire tudnak nehéz helyzetekben a pozitív dolgokra koncentrálni, és mennyire tudják elnyomni, elrejteni a negatív érzelmeiket.
A kiválasztott filmek között volt a 21 gramm című mozi, itt a bemutatott részletben az anya épp arról értesül, hogy lánya autóbalesetben elhunyt. A Bajnok című Zeffirelli-filmből választott részletben a fiú nézi, ahogy apja utolsó, halálos bokszmeccsét vívja. Végül a Fear Factor (Négy Faktor) című valóságshowból mutattak visszataszító részleteket. Miközben a résztvevők a filmeket nézték, folyamatosan mérték a vérnyomásukat, pulzusukat, verejtékezésüket és légzésüket.
A kísérletben az idősek voltak leginkább képesek a szomorú történésekben is meglátni a pozitívumot. A fiatalabbak érzelmeik kontrollálásában voltak jobbak: könnyebben elterelődött a figyelmük a kellemetlen részletekről, hamarabb túltették magukat a negatív benyomásokon, de könnyen hangolódtak rá más érzelmekre. Az érzelmek kontrollálása és áthangolása során az agykéreg prefrontális része az aktív. Részben ez az agyterület felelős a memóriáért, a tervezésért és az impulzusok kontrollálásáért is. Az életkorral az agyterület aktivitása csökken, és ezen a képességeink halványulnak. Az érzelmek elfedésében mind a három csoport hasonlóan teljesített.
Néhány hónappal korábban ugyanez a kutatócsoport azt vizsgálta, hogyan befolyásolja életkorunk azt, hogy mennyire érzékenyen reagálunk a szomorú eseményekre. A résztvevők akkor is 20, 40 és 60 évesek voltak, és nekik is ugyanazokból a filmekből mutattak be részleteket. A kutatás eredményei szerint az időseket sokkal jobban megérintették a szomorú jelenetek, sokkal érzékenyebben reagáltak a veszteségre. „A szomorú történésekkel kapcsolatos nagyobb érzékenység azonban nem jelent depresszióra való erősebb hajlamot” – hangsúlyozta a kutatásvezető. Sőt, az idősek sokkal inkább képesek a kellemetlen, stresszes vagy zaklatott szituációkban a dolgok jó oldalát megragadni. Emellett az empátiájuk, együttérzésük is nagyobb az elesettek és kevésbé szerencsések iránt, mint a fiataloké. A kutatás szerint érzelmi intelligenciánk hatvanas éveinkre éri el csúcspontját, ezért az idős emberek a legkülönbözőbb munkahelyeken a közösség „kovászaiként” működhetnének.
xxxxx
Látva neves pszichológusok és más tudományágak művelőinek kutatási eredményeit, úgy éreztem, hogy végszóként, még hiányzik innen valami. Mert ha csak úgy hétköznapiasan elolvassuk ezt a rövid, de fontos tényeket közlő hírecskét és gyorsan lapozunk tovább, lehet, hogy elszalasztunk egy lehetőséget, amire pedig olykor, és némelyikünknek, bizony nagy szükségünk volna. Olyan időkben élünk, amikor tudjuk és elfogadjuk, hogy a fiataloké világ és az időseké az árnyékos oldal. Ez az élet rendje. Azt is tudjuk, immár tudományosan is bizonyítottan, hogy az empátia, vagyis az együttérzés, a fejlett érzelmi intelligencia, sőt még az élettapasztalat sem mellőzhető sem a mindennapi életünkből, sem a kapcsolatainkból, családunkból és munkahelyeinken. Mindez, immár tudományosan is bebizonyítva, a mellettünk, körülöttünk élő idős emberek vitathatatlan erőssége. Azt is mondhatnám apró iróniával, hogy ez az ő élettapasztalataikból leszűrt aranytartalékuk.
Lehet, hogy megtörténhet az a csoda, hogy a fiatalabb generáció is észrevenné ezt? Látjuk, hogy jöhetnek nem várt események, traumák, veszteségek, sokféle lelki és testi megpróbáltatás – olyasfélék is, mint a mostani, amilyen eddig még soha nem volt a világban… A fiatal generáció számára mindenkor gyógyír lehet az idősek szívből fakadó együttérzése, az ő bátorításuk, a dolgok más szemmel való láttatása, tapasztalataik és tanulságaik megszívlelése. És még mennyi minden mást is tanulhatnak tőlük! Türelmet meg jóságot, bátorságot és békességet, talán – jó esetben – még a megváltozhatatlanba való belenyugvás titkaiba is betekintést engednek…
Bátorítani, lelkesíteni szeretném a fiatalokat, hogy menjenek, közeledjenek és kérjenek! Ők – lehet, hogy megdöbbennek- , de adni fognak abból a megfoghatatlan, szemmel nem látható, de felbecsülhetetlen értékű aranytartalékukból – odaadják az életük meséjét! Azt is, hogy mi volt benne jó, miért és hogyan kellett küzdeni, mit, hogyan vészeltek át, kiknek nyújtottak segítő kezet és hogyan, mibe rokkantak bele és hogyan álltak fel…
Nem kell messzire menni. Itt vannak mellettünk, vagy hozzánk közel. A nagyszüleink, a közeli és távoli rokonaink, akik ott ülnek velünk a terített asztalnál minden családi eseményen. De ráfeledkezhetünk a szembe-szomszédainkra is, meg azokra, akiknek most jótékonyságból mi visszük kosárban az ebédre valót. Nézzenek körül, amikor süt a nap, ott ülnek a tereken felállított padokon és beszélgetnek egymással. Nincs akadálya, hogy bekukkantsunk hozzájuk az idősek klubjába, amikor éppen dalolnak valami szépet, vagy a szépkorúak napközijébe, ahol naponta együtt ebédelnek, és mesélik egymásnak, hogyan bogozgatták ki életük gubancait, hogyan vasalták ráncait…
Most még nincs itt az idő. Még nap, mint nap gyújtjuk a gyertyákat értük, visszük a teli kosarakat nekik és megtapsoljuk az ablakainkból az értük fáradozókat és sok idős, ismeretlen ember gyógyulásáért imádkozunk. De bízunk abban, hogy közös imáink és Isten segítségével hamarosan már látni fogjuk őket, amikor kifelé jönnek a templomokból…
(R. V.)
A cikk forrása: Internet
