A 16. század elején a katolikus egyházat sok kihívás érte. A fényűző életmód újra elterjedt egyes főpapok körében, sőt a pápák is világiasan éltek (például VI. Sándor). A reneszánsz humanizmusa filozófiai támadást intézett a középkori teológia (skolasztika) ellen, amely már egyre kevésbé tudott válaszokat adni a kihívásokra. A reneszánsz pápák építkezései jelentős anyagi kiadásokkal jártak. X. Leó pápa nagyszabású vállalkozásba fogott (a Szent Péter-bazilika átépítése), és a költségek egy részét, elődjének ötlete alapján, búcsúcédulák árusításából kívánta fedezni.
A katolikus egyház középkori tanítása szerint a búcsúcédulák megvásárlásával a hívők a bocsánatos bűnökért bűnbocsánatot nyerhettek. Árusításuk a német területeken számos visszaéléshez vezetett. A vallási ügyekkel való „kereskedés” sokakat sértett, közülük egy Ágoston-rendi szerzetes, Luther Márton (Martin Luther) emelte fel először a szavát. 1517. október utolsó napján Luther a búcsúcédulák elterjedésére válaszul összeállított egy 95 pontból álló vitairatot, és elküldte elöljáróinak. (Valószínűleg legenda, hogy kinyomtatott téziseit a wittenbergi vártemplom kapujára tűzte volna ki.) A wittenbergi egyetemen tanító Luthert már korábban is foglalkoztatta a bűnbánat, a bűnbocsánat, illetve az üdvözülés (megigazulás) kérdésköre.
A búcsún való részvétellel a katolikus vallás szerint az ember elérheti a kisebb, bocsánatos bűnökért járó büntetés elengedését, ezzel lerövidítheti a tisztítótűzbeli szenvedéseit. A Szentszék a búcsúcédulák árusítását bérbe adta a német területen, ahol a magdeburgi érsek jelentős hasznot szerzett az eladásból. A búcsúcédulák árusítói sokszor azt hirdették, hogy a cédulával előre is meg lehet vásárolni a vezeklést (még a bűn elkövetése előtt)
Id. LucaCranach: Luther Márton (1532). Az Ágoston-rendi szerzetes, Luther Márton a wittenbergi egyetemen tanított teológiát. Fellépését követően átmenetileg Bölcs Frigyes szász választófejedelem udvarában talált menedéket, ahol németre fordította az Újszövetséget
Luther egyes katolikus tantételek megreformálását (megújítását, felülvizsgálatát) kívánta, és nem akart új hitet hirdetni. A teljes szakításhoz a kölcsönös bizalmatlanság és a politikai helyzet vezetett. A teológiai vita gyorsan elmérgesedett. Luther elvetette a pápai tekintélyt, támadott egyes szentségeket, mire a pápa elítélte, és tanai visszavonására szólította fel. A válasz nem késett: a reformáció elindítója elégette a pápai kiközösítő oklevelet (1520). V. Károly német-római császár a pápa mellé állt, és birodalmi átokkal sújtotta Luthert (wormsi birodalmi gyűlés, 1521).
A teljes szakítást a katolikus dogmák és a középkori teológia elvetése okozta. Luther tanítása szerint a bűnt egyedül Isten bocsáthatja meg, kizárólag a hit által üdvözülhet az ember, és egyedül csak a Biblia lehet a hívők vezérfonala. Luther ezzel elutasította az egyház közvetítő szerepét ember és Isten között, és feleslegesnek minősítette a katolikus ceremóniákat (például körmenetek, zarándoklatok). Támogatta a gyónás, a papi nőtlenség, azaz a cölibátus és a szerzetesség eltörlését, a két szín alatti áldozás bevezetését. Luther a latin nyelvű misék helyett az anyanyelvű istentiszteletek fontosságát hangsúlyozta. Emellett fellépett a költekező egyházzal, a fényűzéssel és az egyházi vagyonnal szemben, és szekularizációt hirdetett (egyházi birtokok világiak kezébe adása).
A pápa és a császár együttes erővel sem tudta megakadályozni a reformáció elterjedését. A szerveződő evangélikus egyházhoz számos német fejedelem is csatlakozott, akik érdekeltek voltak a császári hatalom meggyengítésében, illetve az egyházi vagyon felszámolásában. Az evangélikusok által meghirdetett szekularizáció felforgatta a Német-római Birodalmat. Az áttért német fejedelmek a speyeri birodalmi gyűlésen protestáltak, azaz tiltakoztak a hitük terjesztését megtiltó határozat ellen (1529). A protestáns kifejezés ettől kezdve a katolikus egyháztól elforduló vallási irányzatok gyűjtőneve lett. Luther munkatársai kidolgozták a hittételeket (augsburgi vagy ágostai hitvallás), az evangélikus fejedelmek pedig katonai szövetségre léptek. Velük szemben a császár a déli, katolikus tartományokkal szövetkezett.
Az eredménytelen hitviták és az ellentétek végül vallásháborúhoz vezettek, amelyet az augsburgi vallásbéke zárt le 1555-ben. A kompromisszumos béke engedélyezte az evangélikus hitet a birodalomban, és területileg a status quót (ejtsd: státusz kvó; jelentése: ’fennálló állapot’) rögzítette az „Akié a föld, azé a vallás” (Cuius regio, eius religio [ejtsd: kujusz regio, ejusz relígio]) elv alapján.
Wikipédia Forrásokból Major Edit
