A metszőollót már kora tavasszal munkára fogta a férfiember, mikor nekilátott a tőkék metszéséhez. Ebbe a munkába a családtagok is besegítettek. Nagyobb birtokok tulajdonosai napszámosokat hívtak a korántsem könnyű munkához. Egész nap guggolva, hajladozva görnyedtek a tőkék fölé, és metszették a még alvó hajtásokat, általában két rügyre (a tőkétől számítva két rügy maradt a vesszőn). Ezért is mondták régen, hogy a „szőlő nem szereti az egyenes hátat.” Bizony, az év sok napján hajolni, hajladozni kell a tőkék között. A levágott vesszőket,a „venyigéket” aztán egy helyre halmozták, és hazavitték tüzelőnek.
Ahányszor csak édesapám féltve őrzött metszőollóját a kezembe veszem, mindig eltűnődöm azon, hogy milyen kiváló fémből gyártották. Nincs azon egy darab műanyag sem. Erős, masszív, még évek múltán is éles, kézre álló. Nem kell attól félni, hogy egy vastagabb vesszőnél eltörik. Mint minden szerszám, ez is a gazda „kezéhez nőtt”. Ragaszkodott hozzá, vigyázott rá.
A lopónak vagy hébérnek a pincében volt a helye. Azzal szívták fel a hordóból a bort. Miután megvolt benne a kellő mennyiség, a gazda az ujjával befogta a nyílást, majd gyakorlott mozdulattal a vendégek poharaiba spriccelte a nedűt. Talán még emlékeznek néhányan egy helyi szokásra, ami a nagyon jókedvű társaságokban dívott. Egy vállalkozó legény fél térdre ereszkedett, egy másik pedig a hébérrel a szájába célozta a bort úgy, hogy lehetőleg semmi ne menjen kárba.
Így gyakran előfordult, hogy a társaság egyik-másik tagja a lábán alig tudott megállni, és a hazavezető úton a pajtásoknak kellett támogatniuk. –olvashatjuk Ritter Mihály könyvében.
A demizsonból több féle méretűt, kisebbet, nagyobbat használtak, mindig a célnak megfelelően.
A kicsiben kóstolót vittek, a nagyban eladásra szállítottak a munkájuk eredményét a megrendelőknek vagy a fővárosi piacokra.
Minden budaörsi szőlősgazda szerette, ha a borát dicsérik. De ő maga azonban fukarkodott a lelkendezéssel. Ha a kóstolás után azt mondat, hogy: – Ez nem is olyan rossz..- már elismerésnek számított.
s.k.
