Köszönöm, hogy befogadtatok

2019-06-17 | Helytörténet | Látogató: 0
Klárika nem kertelt, ott helyben meghívott maguk közé. Ez 2015-ben történt. Sok és sokféle sötét felhõ ment már át életem egén akkorra, amikor egyszer csak ott találtam magam egy közösségben, ahol nem csak kollegákra, hanem barátokra is leltem.

Sok éven át az újságírás volt a kenyerem. Dolgoztam keményen napilapnál, miközben bejártam az országot, találkoztam mindenféle emberrel, jó és rossz sorsokkal, küszködéssel. Mindezt még a Kádár rendszer stabilan hamis fénykorában, és akkor is, amikor már a fû alatt sûrûsödött az elégedetlenség, szervezõdött valamiféle ellenállás és felvillant egy más világ rendjének reménye. Akkortájt kerültem egy nagy példányszámú hetilap élére, ahol közös törekvésünk lett, hogy az újság oldalain ne csak akkori életünk színes oldalát, hanem elhallgatott fonákját is hitelesen megmutassuk.
Hétköznapi emberek valódi sorsáról, küszködéseirõl kezdtünk írni, meg életünk hétköznapi gondjairól, nehézségeirõl, az ötvenhatosokról, mindarról, ami addig a szõnyeg alá seperve rejtezett. Olyan témákról, ami tiltott volt, és a társadalom olyan rétegeirõl, akiknek nehéz életérõl addig nem igazán esett szó a lapban. A hamis-rózsaszín, a „minden a legjobb úton halad” hangvétel átbillent olyan írásokká, amin el kellett gondolkodnia az olvasóknak.

A rendszerváltás után itt is érdekesen fordult a kocka. A lapot privatizálta egy nagystílû, bennfentes pénzeszsák. A szerkesztõség tagjainak zömét szélnek eresztette és az új vezetés, az új gárda lassan átformálta a lapot a bulvár ma már mindent lila köddel és cukros mázzal csalogató mûfajába. Örömmel és megelégedéssel tölt el, hogy ez csak addig tarthatott, amíg néhány év után a sors váratlanul ismét egy nagyot fordított a lap sorsán.

Engem egy véletlen vezetett a minálunk.hu közelébe. Akkor már nyugdíjasként éltem, gyerekeim felnõttek, gondoztam a kertemet, élveztem az unokáimat, de ebben a nagymamás lenyugvásban  mégis hiányzott az a pörgés, a szerkesztõségi közösség, az együttgondolkodás és tervezés másokkal, a riportkészítés öröme, a találkozások emberekkel, akiknek életérõl, sorsáról, tetteirõl, álmairól, örömeirõl vagy szomorúságáról írni lehetne… És egy nap a minálunk.hu egyik legismertebb, régi munkatársa és kedves ismerõsöm, Steinhauser Klárika megszólított a Széll Kálmán téren.

Éppen egy, fehér lepedõre festett tacepaó szövegét böngésztem, amit erdélyi fiatal egyetemisták készítettek, s ebben együttérzésre szólítottak fel minket, magyar testvéreiket, hogy aláírásainkkal mi is tiltakozzunk az õ akkor még magyar nyelven mûködõ egyetemük orvosi karának megszüntetése ellen. Talán az aláírásomat követõ elégedettség vett rá arra, hogy igent mondjak hívó szavára. Mert Klárika nem kertelt, ott helyben meghívott maguk közé. Ez 2015-ben történt. Sok és sokféle sötét felhõ ment már át életem egén akkorra, amikor egyszer csak ott találtam magam egy közösségben, ahol nem csak kollegákra, hanem barátokra is leltem. Olyanokra, akikkel együtt és egyféleképpen gondolkodunk, akik épp olyan nyitottak a világra, mint egykori társaim a hetilapnál.

Máig köszönöm nekik, hogy befogadtak. Kicsit nincstelenek vagyunk a körülményekben, nem volt bérelt szerkesztõségünk, telefonunk, számítógépeink, nem volt honorárium. Az önkormányzatnak is mindig a mellõzöttjei voltunk s maradtunk, ennek a kis csapatnak soha nem jutott morzsányi sem abból a médiumokra szánt keretbõl, ami szétosztódik a helyi médiában. A mi minálunk.hu-nak csak adunk abból, ami a miénk:  érdeklõdésünket városunk és városunk lakói iránt, egyéniségünket, gondolkodásmódunkat, az írás szeretetét, és annak az igazságnak a kimondását, amiben hiszünk. A fizetség azok figyelme és talán szeretete is, akik követnek, olvasnak minket és egyetértenek velünk.

Értük dolgozunk, nekik tartozunk köszönettel.

R. V.

Megosztás