Már szombat este megsütötte
anyám. És reggel már adott.
Az aranya besugarazta
a harangos vasárnapot.
Vasárnap estig nem fogyott el,
fénye áthullt az ünnepen.
Még hétfõn is jutott belõle.
És kedden is. De csak nekem.
Ma sem tudom, hol rejtegette,
melyik fiókból jött elõ,
de olyan áldott volt az íze,
olyan hétköznap-szentelõ.
Az asztalkendõbõl kibukkant
szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
Nagy árnyékok, fekete gondok,
még várjatok, maradjatok.
Igénytelen polgár-kalács volt,
olyan egyszerû, mint falum.
És mégis úgy megnõtt azóta,
mint úrvacsora-szimbolum.
Száguldó évek távolából
megérzem néha jószagát:
a tûzhely tájáról elindul
s betölt szívet, betölt szobát.
Lelki kenyér ínség-idõkben,
verõfényes vigasztalás…
Pedig tudom: a keze föld már.
És nincsen több keddi kalács.
„A vers mindenkinek szól. Akár elefántcsonttoronyból, akár a harcmezõkrõl, akár a szeretett hölgy ablaka alól – a költõ már nem magának, a mindenségnek írja tollal, pennával, kattogó írógéppel, ma pedig villódzó monitor elõtt a strófákat. Ha eljut hozzánk, bennünk alakul, él tovább. A vers jószívû. Ránk bízza, mit tegyünk, gondoljunk. Nem akar, nem vár el semmit. Csak szól. Ez a mi nyelvünk, ezen legkönnyebb értenünk. És ezt a leggyönyörûbb hallgatnunk. Szeressék tehát e sorokat közös titkunkként, nem feledve, a vers mindenkié, de örülve annak, hogy – a vers a miénk."
