És ez a bizonyos másik nõ, akivel a feleségem kért, hogy randizzak, nem más volt mint az édesanyám, aki már 19 éve özvegy volt, és a munkám meg a három gyerek miatt ritkábban tudtam látogatni, jóformán csak a nagyon jeles alkalmakkor. Még aznap este felhívtam telefonon, hogy menjünk el együtt vacsoráznim, meg esetleg egy moziba utána…
Viszonylag késõ este hívtam, a meghívás elég váratlan volt, mivel ilyen randink soha nem is volt még, ezért aggódva kérdezte: – Mi történt? Jól vagy, minden rendben van? – Nincs baj, édesanyám, csak gondoltam, jó lenne kettesben vacsorázni, beszélgetni – válaszoltam. – Csak te és én. Kis csönd után rávágta: – Nagyon szeretném…
Azon a pénteken, amikor érte mentem, hogy felvegyem a házánál, kicsit ideges voltam és láttam rajta, hogy õ is elég izgatott a randi miatt. Az ajtóban várt, már a kabátját is magára vette. Fodrásznál is volt elõtte, a haja szépen be volt göndörítve és azt a ruhát viselte, amit a legutolsó házassági évfordulójukon vett fel. Úgy mosolygott, akár egy angyal. – Mondtam a barátnõimnek, hogy randink lesz, teljesen odavoltak – szólt egybõl, ahogy beült az autóba. – Alig várják, hogy meséljek, mi volt a találkánkon. Elmentünk egy hangulatos kis étterembe, úgy karolt belém, mintha csak a First Lady lett volna. Éreztem, hogy milyen büszkén áll az oldalamon, úgy, ahogy egy igazi anyának kell.
Miután leültünk, elkezdtem felolvasni a menüt, mivel nem igazán látta tisztán az apró betûket. Ahogy olvastam, nagyjából a felénél felnéztem, és láttam, milyen ámulattal bámul engem, egy kedves mosollyal az arcán. – Régebben mindig én olvastam fel a menüt neked, amikor kicsi voltál – mondta, majd a tekintetében látszott , ahogy elmerengett a régi szép idõkön. Kellemes, jó kis beszélgetés zajlott le köztünk. Lényegében átbeszéltük, hogy kinek melyek a jelenlegi dolgai, élményei, miegymás, jól elnyúlt az idõ, olyannyira, hogy lekéstük a mozit. Késõbb, ahogy megérkeztünk a házhoz, ezt mondta: – Mit szólnál egy következõ randihoz? De csak akkor, ha megengeded, hogy a vendégem légy! Mondtam, legyen úgy, semmi gond.
Milyen volt a randi? – kérdezte a feleségem, amikor hazaértem. – Nagyon jó, sokkal jobb, mint amit elképzeltem – válaszoltam neki lelkesen.
Pár nappal késõbb édesanyám meghalt egy hirtelen szívrohamban. Elbúcsúzni sem volt lehetõségem. Nem sokkal rá jött egy boríték, egy elõre kifizetett számlával, rajta annak az étteremnek a neve, ahol a közös randink volt, benne egy cetlivel: "Elõre kifizettem a számlát, mert nem voltam benne biztos, hogy megint ott lehetek. Két fõre, egyik a tiéd, a másik a feleségedé. Soha nem fogod megtudni, fiam, milyen fontos volt nekem az az este. Szeretlek, kisfiam!”
Most már tudom, hogy milyen fontos, hogy kimondjuk a szót: szeretlek. És azt is tudom, hogy azt a másikat is addig szeressük, amíg velünk van. Semmi más nem olyan fontos az életünkben, mint a családunk. Szánjunk rá elég idõt, és ezt akkor tegyük, amikor lehet, ne akkor, amikor már késõ van…
(nn)
