Vissza kell mennünk az idõben, hogy a folyamatokat megértsük– kezdte elõadását Borvendég Zsuzsanna történész, aki jó néhány éven át az Államvédelmi Levéltár tudományos kutatójaként dolgozott. – A kommunisták nyílt hatalomátvétele után 1949-50-ben a külkereskedelmet államosították. Ekkor jöttek létre az import-export vállalatok, amelyek monopoljogot nyertek a termékek külföldi értékesítésére és a termeléshez szükséges berendezések és nyersanyagok behozatalára. Ezzel párhuzamosan a termelõ vállalatoktól megvonták a külkereskedelmi jogot, így a cégek kizárólag az õket képviselõ külkereskedelmi cégen keresztül adhattak el. Az impexeknek nem voltak termelési költségeik, így hatalmas profitot tudtak felhalmozni, de azt nem szabályozták, hogy ezt a profitot miként kell visszaforgatni a gazdaságba.
Hol landolt a profit?
Évtizedekig azt a hiedelmet sulykolták nekünk, hogy a tervutasításos rendszer miatt versenyképtelenek a hazai vállalatok – folytatta az elõadó. Eladhatatlan selejtet termelnek, sõt olyan termékeket gyártanak, amelyeket egyáltalán nem igényel a piac. Ez nyilván igaz volt egyes ágazatokban, de összességében hazug állítás volt. Gondoljunk csak a Ganz-Mávagra, az Ikarusra, az Egyesült Izzóra, késõbb a Videotonra, hogy csak néhányat említsek. Ezek a cégek a kommunizmus évtizedeiben végig versenyképesek voltak. De miután a profit nem ezeknél a vállalatoknál landolt, az a megdöbbentõ helyzet alakult ki a hatvanas évek elejére, hogy a külkereskedelmi cégeknél óriási vagyonok halmozódtak fel, miközben a termelõ cégeknek semmi sem jutott. A nyomon követhetõ bevételek mellett nagy összegû korrupciós pénzek is befolytak. Az impexek üzletkötéseiket azonban gyakran nem az ésszerûség diktálta, a nyugati cégek a számukra kedvezõ vásárlási döntések érdekében jelentõs összegekkel korrumpálták a külkereskedõket, így az elavult vagy leselejtezett áruikat is eladhatták nekünk.
A külker lobbi gyõzelme
A hatvanas évek közepére kialakult egy nagyon erõs iparvállalati lobbi, amely jelentõs érdekérvényesítõ erõvel rendelkezett, akár a politikai döntéshozatalba is bele tudott szólni. Ezek komoly küzdelmeket folytattak azért, hogy visszakapják a külkereskedelmi jogukat. A külker lobbinak azonban ez nem állt érdekében (még az új gazdasági mechanizmus 1968-as bevezetése után sem kereskedhetek önállóan, így az áruforgalom hetven százaléka egészen a nyolcvanas évek végéig továbbra is a külker vállalatok kezében maradt). A hetvenes évek elején megkezdõdött annak elõkészítése, hogy a profitot és a vagyonokat a lehetõ legsimábban kivigyék az országból. Ekkor alakultak a vegyesvállalatok, amelyek gyakorlatilag lefedték az egész gazdaságot, a Chemolimpex, Terimpex, Metalimpex , Technoimpex, Elektroimpex – a legnagyobbak közé tartozott a Mineralimpex, amely a nyersanyag-forgalmazást, így kõolaj-kereskedelmet bonyolította.
Magyarország az embargós csatorna
Egy diktatúrában a külkereskedelmi ügyletekbõl nem lehet kikapcsolni a nyugati országokkal való kapcsolattartást. Ez a szovjet típusú rendszerekben az elsõ pillanattól kezdve a III/I, és a III/2. klasszikus hírszerzõi tevékenységet folytató fõcsoportfõnökségek ellenõrzése alatt állt. Remek behatolási csatornákat jelentettek a keleti és a nyugati titkosszolgálatok számára, nem is beszélve arról, hogy a mûszaki-tudományos hírszerzés is a külkereskedelmi vállalatokon és kirendeltségeiken keresztül folyt. A magyarok pozícióit megerõsítette, hogy a nyugatiak szívesebben tárgyaltak a mi külkereskedõinkkel, hiszen a Nyugat szemében szalonképesebbnek tûnt a kádári gulyáskommunizmus Magyarországa, mint a többi szatellit állam. És a hetvenes évek közepére Magyarország a külkereskedelmi vállalatok révén abba a helyzetbe került, hogy még a legérzékenyebb árucikkeket is behozta azon idõszakban, amikor a COCOM-listán szereplõ termékek embargó alatt álltak a Szovjetunió számára. Az ország többnyire veszített ezeken az ügyleteken, de a jutalékok az állam számára láthatatlan magánzsebekbe vándoroltak és óriási hasznot jelentettek a külkereskedelmi vállalatoknak is.
Cégalapítási láz a fû alatt
Ebben fontos szerepe volt a Magyar Külkereskedelmi Bank elnökének, Salusinszky Istvánnak, aki a Külkereskedelmi Bank elnöki székében ülve sokat tett azért, hogy 1972-ben megszülethessen egy olyan pénzügyminiszteri rendelet, amely lehetõvé tette, hogy a külkereskedelmi vállalatok leánycégeket hozhassanak létre Nyugat-Európában mindenfajta külön engedély nélkül. Ebben az évben valóságos cégalapítási láz kezdõdött. 1968 elõtt már mûködött 14 magyar tulajdonban lévõ vállalat Nyugaton(mint például a Malév és az IBUSZ), és ezek mind titkosszolgálati fedõcégek voltak, de a nyolcvanas évek közepére nagyjából már kétszáz leányvállalat mûködött. De e vállalatok jelentõsége nem ebben állt, az õ pénzügyi felügyeletük biztosítva volt. Ám ha e vegyesvállalatok alapítottak céget külföldön, akkor azt már csak abban az országban kellett bejegyezni és kikerültek a hazai hatóságok látókörébõl. Ma már gyakorlatilag lehetetlen feltérképezni ezeket a cégbirodalmakat, hiszen jó részük lichtensteini vagy svájci alapítású volt, és offshore jelleggel mûködött. Mert ettõl kezdve szabad lett az út: a nyereséges üzleteket ki lehetett szervezni az országból, ki lehetett juttatni a felhalmozott profitot és a jutalékokból származó magánvagyonokat úgy, hogy soha többé senki ne lássa. Mindeközben a magyar külkereskedelem mérlege szinte minden évben negatív volt. Ez a fajta hálózatépítés nem magyar találmány volt, a Szovjetunió már a húszas évek végétõl jutalékkal honorálta a kommunista pártok vállalatait hasonló ügyletekért. Ez a hálózat 1945-re már olajozottan mûködött és kezdetben a magyar külkereskedelmi vállalatok is ezekre a már kiépített hálózatokra épültek rá, de 1972 után a közvetítõi szerepet már a saját céghálózataikra bízták (és a rendszert legitimálta, hogy mint tudjuk, a magyar külkercégek hozták be a Szovjetunió számára nélkülözhetetlen embargós termékeket).
A pénzügyi háttérhatalom beszivárgása
Természetesen a Magyar nemzeti Banknak is volt rálátása ezekre a tranzakciókra. A nyomozati jelentésekbõl tudjuk, hogy az MNB-nél egy csomó olyan különös számla volt, amelyekrõl furcsa ügyeleteket finanszíroztak. Pénzek áramlottak lichtensteini, svájci és más külföldi cégek számláira. Ezeket az ügyleteket persze nem foglalták írásba, minden a szürke és a fekete zónában zajlott. Salusinszky mellett a külker- lobbi másik kulcsfigurája Fekete János bankelnök volt, róla tudjuk, hogy az elsõ pillanattól kezdve az operatív titkosszolgálat embere volt, a politikai rendõrség ültette be a Pénzügyminisztériumba, majd a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettesi székében landolt. Õ állt kapcsolatban olyan nemzetközi pénzügyi körökkel, amelyeket manapság pénzügyi háttérhatalomként szokás emlegetni. Élénk kapcsolatokat ápolt például a bécsi Winter Bank tulajdonosával, Simon Moskoviccsal, aki 1949-ben emigrált Magyarországról Ausztriába, majd az ötvenes évek elején vásárolta fel ezt a nem túl jelentõs magánbankot, majd ráállt arra, hogy õ finanszírozza a Kelet és a Nyugat között zajló kereskedelmi ügyleteket, és szoros kapcsolatot ápolt a vasfüggöny mögötti államok nemzeti bankjainak vezetõivel. Igazából megbecsülni sem lehet, hogy milyen összegrõl van szó. Az igazán nagy visszaélésekrõl csak közvetett utalásokat lehet találni az Állambiztonsági Levéltár iratai között, a Katonai Elhárítás anyagai pedig hozzáférhetetlenek. Nyilván ügyeltek rá, hogy ne keletkezzenek iratok, de feltételezhetõ, hogy a 80-as évek végén sikeresen eltüntették. De az tény, hogy az így elúszott pénzeknek óriási szerepük volt az államadósság felhalmozódásában.
A Magyar Nemzeti Bank vesztesége 1987-ben elérte a 120 millió dollárt, amirõl még az ország vezetõit sem tájékoztatták. És 1986 elsõ felében az ország adósságállománya már 1 milliárd 150 millió forintra duzzadt.
(Folytatjuk)
R. V.
