Ebben kulcsszerepe volt a már említett Russay Istvánnak, aki a hazai külkereskedelemben fontos embernek számított, de bizonyos körök fenntartásai miatt soha nem került vezetõ beosztásba. De mit tesz Isten, ezt a Russay Istvánt 1969-ben sokak legnagyobb meglepetésére kinevezték a Mineralimpex vezérigazgatójának. Russay a kapcsolatok embere, egy Kontorbank nevû bécsi bank tulajdonosával, Henrich Korzilal is baráti viszonyban volt – ma már tudjuk, hogy Korzilt a szovjet titkosszolgálat amerikai kémként tartotta nyilván, és a magyar titkosszolgálatnak sem kerülte el a figyelmét. Kettejüknek 1973-ban, ki tudja hogyan, de sikerült a belügy háta mögött Mineral-Kontor néven egy vegyesvállalatot alapítaniuk, ezzel megnyílt a kiskapu, amelyen át 1982-ben megkezdték az iraki olaj Amerikába tranzitálását. Ebbõl az üzletbõl a magyar államnak minden dollár után 10 cent vesztesége lett. Ugyanis a cég az olajat OPEC áron vette, de világpiaci áron, 10%-kal drágábban adta tovább. A magyar állam több tíz millió dollárt veszített….
Hajtóvadászat a Russay vagyonért
1984-ben Russait nyugdíjazták, de Tóth József nevû utódjának regnálása alatt változatlanul folytatódott tovább az ügylet egészen 1989-ig. Russay 1986-ban meghalt, és halála kiverte a biztosítékot a háttérben állókban és a különbözõ érdekcsoportokban. Mindenesetre halála után a titkosszolgálatok azonnal nyomozni kezdtek Russay jutalékokból felhalmozott, külföldön tartott magánvagyona után, aki összegyûlt vagyonát feleségére, Szõnyi Olga operaénekesre hagyta. A nyomozók a kották és partitúrák között találtak rá az értékpapírokra, banki kódokra és jelszavakra. Akkor már feltételezni lehetett, hogy Russay csak a stróman volt. A teljes vagyonnak a fele volt csak a Russsayé, a többi Henrich Kozel és más, nem magyar állampolgárságú üzlettársaikat illette. Így is hazahoztak 260 millió dollárt részletekben, a többi 950 millió az osztrák számlán maradt. De ez az összeg az ellopott, Mineral-Kontoron keresztül kiszivattyúzott pénznek csak egy töredéke lehetett. Egy kis töredéke. Dokumentálható anyagaink vannak az Állambiztonsági Levéltár birtokában errõl – mondta Zsuzsanna -, bár az operatív dossziék még nem kaptak nyilvánosságot, nem kutathatók. Az viszont tény, hogy a kémelhárítás már 1981-ben észrevette, hogy itt valami olyasmi történik, ami kárt okozhat Magyarországnak. Ezért a nyomozók gyûjtötték az anyagokat és napi szinten rész-jelentéseket készítettek arról, hol áll a nyomozás. Ezeket szignalizálták, azaz továbbították a belügynek, valamint a legfelsõbb párt- és állami vezetõknek.
Nézzük, kik azok, akik tudtak errõl a történetrõl? Néhányan nevesíthetõk. A pártvezetés tagjai: Grósz, Marjai, Fejti, Németh Miklós (még miniszterelnöksége elõtt) egészen biztosan tudott róla. Fekete János, a Nemzeti Bank elsõ elnökhelyettese is, aki minden részletében ismerte az egész mechanizmust. Szoros kapcsolatban állt nemcsak az olajat felvásárló céggel, hanem a mögötte álló pénzügyi és politikai körökkel is jó viszonyban volt. De miközben a pénzre vadásztak, a rablás nem állt le, gördülékenyen folytatódott tovább. 1998-ig a konstrukció mûködött, és minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük: a nyomozás alatt jóval több pénz tûnt el, mint amit a nyomozás ideje alatt sikerült hazahozni.
Mi van a jó kapcsolatok és a felbukkanó jószolgálati szándék mögött?
Ma még nem lehet arra konkrét választ adni, nevesíteni, hogy kik álltak a háttérben – folytatta. – De azt tudjuk, hogy Fekete János jó barátságban volt egy Simon Moskovics nevû magyar emberrel, aki Magyarországról emigrált és az ötvenes években felvásárolta azt a bécsi Winterbankot, ami eredetileg egy 19.század végén létrejött családi magánbank volt. A bank Moskovics keze alatt komoly pénzügyi erõvé vált, ugyanis Moskovics ráállt a Kelet-Nyugat közti gazdasági, külkereskedelmi kapcsolatokat finanszírozására. Ez a bank pénzelt egy nyolcvanas évek elején alakult csoportot – Zsidó Közéleti Bizottság volt a neve. Azzal a céllal jött létre, hogy a magyarországi zsidó kulturális értékeket megmentse és megõrizze. Ez a formáció a Magyar Zsidók Világszövetségén belül és folyamatos konfliktusban állt Izraellel meg az anyaszervezetével is. A csoport vezetõségébe tartozott Fekete János felesége, míg Fekete János az öttagú intézõ bizottságban ténykedett. És éppen ez volt az a bizonyos pénzügyi csoport, amely az olajat megvásároló amerikai Phillip Brothers cég vezetõit bevezette az olajüzletbe és Rassayval, Kozillal és a Mineralimpex-szel létrehozta a kooperációt.
Ahogy a múlt a jelenbe simul…
Az is nagyon érdekes, és kissé messzebbre vezet – mondta Zsuzsanna -, hogy a Winterbank, nyilván a saját gazdasági pozícióinak megõrzése és megerõsítése érdekében, a magyarországi kádárizmus esetleges összeomlása esetére is megpróbálta bebiztosítani magát. Errõl több titkosszolgálati jelentés is van a birtokunkban. Az egyik napi operatív jelentés szerint a Winterbanknak szándékában állt bizonyos ellenzéki csoportok pénzügyi támogatása. Hogy megtörtént-e ez a támogatás, vagy nem, azt természetesen nem lehet tudni, de mindenesetre a szándék az megvolt. Ez egy érdekes és nagyon ellentmondásos szituáció volt. Mert ha a Winterbank és a mögötte álló pénzügyi körök támogatnák a magyar ellenzéket, azzal nyilván meggyorsítanák a rendszer összeomlását, ami végül is pozitív tevékenység lett volna. De látjuk, hogy eme jószolgálati tettüket igazából csak a saját gazdasági pozícióik megõrzésének szándéka vezérelte.
Befejezésül, még mutatnék egy érdekes jelentést – vett a kezébe Zsuzsanna egy papírlapot. – Ez egy 1988 elejérõl származó titkosszolgálati jelentés, ami nemrég akadt a kezembe. Itt az olvasható, hogy Soros György igyekszik egy vezetõképzést indítani Magyarországon annak érdekében, hogy az eljövendõ vegyesvállalatok vezetõi rétegét gyakorlatilag õ termelje ki. Ezt azért mondom el – hangsúlyozta -, mert egyrészt ez is a vegyesvállalatok témájához tartozik, másrészt azért is, mert ez azt is bizonyítja, hogy az országban nagyon komoly pénzügyi behatás történhetett a nyolcvanas évek végén azért, hogy bizonyos pénzügyi körök megszerezzék a rendszer összeomlása után azokat a gazdasági pozíciókat, amelyek befolyásolhatták nemcsak a rendszerváltás folyamatát, hanem akár az utána következõ évtizedeket is.
Eladósodásunk valódi oka
És, hogy ennek az egész történetnek mi a legfõbb következtetése, amit le tudunk vonni, az természetesen az, hogy a magyar államadósság keletkezését és annak történetét újra kell gondolnunk. Hiszen eddig azt tanították és azt mondták nekünk, hogy az életszínvonal fenntarthatatlansága volt az oka annak, hogy eladósodott az ország, többet fogyasztottunk, mint amit megtermeltünk. Láthatjuk a Mineralimpex példájából, hogy ez nem így volt: a magyar államadósság legnagyobb okozója a folyamatos külkereskedelmi hiány volt. Ezért felmerül bennünk a kérdés: vajon ez a vegyesvállalati rendszer, ennek az offshore- hálózatnak a kialakulása, valamint a Mineralimpex olajtranzitálásához hasonló ügyletek vajon milyen mértékben járulhattak hozzá a külkereskedelmi hiányok kialakulásához? Van egy fontos adat. A Mineralimpexnél összeadtam, hogy mennyi volt az a vagyon, amit az állambiztonság kémelhárítása Russay nevén megtalált – ez mindössze csak egy-két százaléka annak a veszteségnek, ami Magyaroszágot sújtotta!
Csak az a vagyon, amit megtaláltak Russay nevén a magyar állambiztonságiak, az az 1989-es költségvetési hiány húsz százaléka volt! Elképesztõ összeg, és ez csak egy ügyletbõl származó kár töredéke. És bizony az is igaz lehet, hogy ezeknek a pénzeknek a nagy része a rendszerváltozás után külföldi befektetésként jelent meg Magyarországon. A rendszerváltás idején a gazdasági élet vezetõi és az akkori politikai vezetés nyilván nem tudhatta, hogy melyek ezek a cégek. És nem tudtak különbséget tenni a megjelenõ nyugati befektetõk és a Magyarországról kilopott pénzekhez jutó vegyesvállalati, illetve offshore cégek között. Így minden cég kapott adókedvezményt a kilencvenes évek elején. Így történhetett meg például bizonyíthatóan az, hogy az a bizonyos Henrich Korzil is kapott adókedvezményt 2000-ben akkor, amikor felvásárolta a tokodaltárói brikettgyárat. Hatalmas megváltóként fogadta a környék, hiszen a rendszerváltás után az üveggyártól kezdve a cementgyárig ott minden tönkrement, hatalmas munkanélküliség volt, mindenki elszegényedett. Ma már nyilvánvaló, hogy Korzil a tõlünk kilopott pénzt fektette be a brikettgyár megvásárlásába…
Úgy tudjuk, Henrich Korzil már meghalt. De azt nem tudjuk, hogy az impexek, vegyesvállalatok, offshore cégek és az esetleg más pénzügyi, vagy akár politikai körök által megszerzett vagyonnak milyen szerepe volt a privatizálásokban, kikhez kerültek a külkereskedelmi vállalatok, és nem tudjuk azt sem, hogy vajon miért maradt el a felelõsségrevonás?
(Vége)
R. V.
