Akkoriban még meglehetõs kockázat volt hozzányúlni egy ilyen tabu-témához. És az sem volt könnyû, hogy rátaláljunk olyan asszonyokra, akik átélték a szörnyû éveket és velünk együtt hajlandónak mutatkoztak megdönteni a hallgatás falát. Jómagam, mint akkori fõszerkesztõ, vállaltam a kockázatot. Az, hogy a cikk megjelenése után nem szólalt meg a K-telefon az íróasztalomon, szinte bátorításnak tûnt. Sikerült kitámasztanunk az ajtót, kitártuk, és nekikezdünk egyre több olyan történéseket megírni, piszkos titkokat feltárni, amikrõl addig csak a „hátsó udvaron” suttoghattunk. Késõbb összeállt egy bõvebb válogatás, ami végül Kormos Valéria tollából könyvvé terebélyesedett. A végtelen foglyai címû kötet a Kairosz Kiadó gondozásában jelent meg. A Szovjetunióba elhurcolt politikai rabok és kényszermunkások emléknapján e kötet bevezetõjének közlésével hajtunk fejet azok elõtt, akik életüket vesztették a Gulágon. És azok elõtt is, akik túlélték a málenkij robotot, fizikailag legyengülve, mentálisan sérülten és szégyenbélyeggel jöttek haza, s ráadásul örök hallgatásra ítéltettek.
Egy részlet Kormos Valéria elõszavából:
A Donyec medence szénbányái, Baskíria olajmezõi, Grúzia érchasznosítása szívta el életerejüket, a lágerélet roncsolta emberi mivoltukat. Számokkal jelölték meg õket, így volt némi reményük arra, hogy valamilyen lajstromban azért lesz nyomuk. Az útközben elveszítetteknek ennyi sem jutott. Hogy a névtelen áldozatokról tud valamit az utókor, az a történészek munkája mellett a túlélõk emlékezetének és igazságvágyának is köszönhetõ. Mindig foglalkoztatott, honnan, mibõl táplálkozik a kiszolgáltatottakban, megalázottakban rejlõ erõ? Hogyan lehet terrorban, diktatúrák présében lényünket megõrizni, összetörten is hinni, újrakezdeni? A rendszerváltozás hajnalán szólaltak meg elõször a túlélõk, hogy évtizedek kényszerhallgatása után emelt fõvel elmondhassák mindazt, amit átéltek, aminek tanúi voltak. Megkönnyebbülés, boldogság és elégtétel volt ez számukra… Különleges ajándék, hogy ennyi idõ múltán ismét rácsodálkozhattam azokra, akik megmenekültek… Amit õk a Gulágban átéltek, az utódoknak meseszerû múlt. Számunkra pedig tanulságos történelmi emlékezet…”
És befejezésül néhány idézet a könyvben megszólaló asszonyok hangján:
„Alig szálltunk ki a vagonokból Debrecenben, közölték velünk, hogy tartsuk a szánkat, semmirõl nem beszélhetünk, ami velünk történt, mert könnyen visszakerülhetünk oda, ahonnan jöttünk… Szüleim elájultak, amikor meglátták sovány, kopaszra nyírt fejû kislányukat. A munkahelyemre, az Egyesült Izzóba visszavettek, de a párttitkár behívatott és nem kérdezte, hanem közölte: ugye szép és jó volt odakint? 39 évesen százalékoltak le…”
„A kísérõ katonák a vállamat veregették, próbálták megmagyarázni, hova kerültünk – Begyicsev. Az általunk eddig ismert legnagyobb gyûjtõtábor, nem igazán láger, de nem is a szabadság. Valóságos város. Európa több népe keveredett itt, gyerekek, asszonyok tíz évestõl nyolcvanig. Kopaszra nyírva, apatikusan ültek, ténferegtek…”
„Megtanultam tisztelni az életet. Más ember lettem. Tudom, mi a szeretet. Nem haragszom az ottani népre. Elõttem van az orosz asszony, aki ugyanúgy éhezett, mint mi, de megosztotta velem a két szem krumplit vagy a tányér kását.”
„Hogyan fogadtak itthon? Ha lett volna bennük egy kevés becsület, elkerültek volna minket az utcán, hogy legalább köszönni ne kelljen egymásnak. De a legtöbbjük nemhogy lapult volna, úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Késõbb meg úgy viselkedtek, mintha nekünk lenne szégyellnivalónk. Különösen akkor, amikor Rákosi került hatalomra. Beálltak a helyi pártba, a községházára, rajtunk meg ott volt a bélyeg.”
„A fogadalmamat nem felejtettem el, néhány nap múltán, ahogy hazaértem, eladtam a Vöröskeresztnek a halottak listáját…”
„Tizenhat éves ártatlan lány voltam, fogalmam nem volt arról, hogy mi a fasizmus. Ott csak úgy szólítottak „eto krasziva fasiszta kurva”. Többször is megvertek az orosz õrség tagjai meg a magyar munkafelügyelõk is, ha lemaradtam a munkában. Volt ott egy Mászáros Mihály nevû ember, aki egyszer négy napra bezáratott a földalatti bunkerbe, ahol csak húsz deka kenyeret és egy sajka vizet kaptam. És ez az ember háborítatlanul folytathatta az életét újra itthon…”
„Azon a hatalmas földön úgy éreztem magam, mint egy porszem. De lappangott bennem valami elképesztõ makacsság, hogy én igenis, hazajutok. Négy hétig feküdtem tífuszban. A társaim mesélték, hogy lázasan azt hajtogattam, hogy azért sem halok meg itt! Nekem nem hazám ez a föld, engem nem fogtok ti itt eltemetni!”
R. V. összeállítása
