Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt (FKGP) fõtitkárát 1947-ben ezen a napon a kommunistákkal szembeni kiállása miatt a szovjet hatóságok teljes mértékben jogellenesen, a képviselõi mentelmi jog ellenére letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták, ahol nyolc évet töltött fogságban, elõször a Gulagon, majd 1951. szeptember 25-tõl az Állambiztonsági Minisztérium moszkvai központi börtönében.
A politikus letartóztatása és fogvatartása az elsõ lépés volt azon az úton, amelynek során a kommunista párt kiiktatta az ellenszegülõket és így haladt a totális egypárti diktatúrakiépítése felé. Az eset ezzel a demokrácia és a szabadságjogok semmibe vételének jelképévé vált, amely a kommunizmus közel 50 éves uralmát jellemezte. Kovács Béla típuspéldája lett a pártállami rezsim áldozataiként számon tartott embereknek.
A kommunizmus fekete könyve becslések és levéltári kutatások alapján körülbelül 100 millióra teszi a kommunizmus áldozatainak számát az egész világon. Kelet-Közép-Európában az éhínségben, kényszermunkatáborban vagy kivégzés által elhunyt áldozatok száma eléri az egymilliót, de a rendszer áldozata az is, akit börtönbe zártak, vallattak, kínoztak, megbélyegeztek, akit csoport- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek, vagyis mindenki, akit a szabad cselekvés és választás lehetõségétõl megfosztottak, testileg és lelkileg megnyomorítottak.
Fekete Pál 1956-ban a szovjet tankok elõtt ment végig Békéscsabán azzal a feltétellel, ha a forradalmárok egyetlen lövést is leadnak az szovjet csapatokra, meghal. Békéscsaba ezzel megmenekült, Fekete Pál nem. Az állambiztonságiak soha nem feledkeztek meg róla, hogy a városi forradalmi bizottság tagja, a megyei bizottság vezetõje volt. Azt sem felejtették, hogy amikor a városi bizottság megtudta, a szovjet csapatok megszállnák Békéscsabát, a tanár irányításával fegyvert, lõszert, gránátot szereztek. Késõbb életfogytiglan tartó börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Végül 7 év után szabadult. Arra a kérdésre, hogy hogyan viselte a rabságot 2003-ban így válaszolt:
„Néha csak a halálra vágytam. Tíz hónapon keresztül éjszakákon át csak vittek, vertek. Három évet magánzárkában töltöttem. Folyton úgy éreztem, megõrülök. Megesett, hogy reggeltõl estig járkáltam, pedig erõtlen voltam. Mi „nehéz” fiúk külön kosztot kaptunk: piszkos fekete levest és égett kenyeret. Nevem se volt, csak számom:560 830.
Hiába szabadult meg a börtönbõl Fekete Pál, utána sem érezhette magát szabadnak. Így vall errõl:
„Üszkösödõ sebekkel volt tele a szívem. Éjszaka rémálmok gyötörtek, mindig azt hittem, hogy visznek akasztani. Nem volt kinek elmeséljem, mi történt. A feleségem azt hajtogatta: nekem ne mondd, itt vannak a gyerekek, ki fogják õket rúgni az iskolából, mert az apjukat ellenforradalmárnak könyvelték el. Titokban írogattam éjszakánként, de a házkutatások miatt el kellett rejtenem a papírokat, majdnem minden elveszett.”
Faludy György írót 1949-ben hamis vádak alapján 3 évre a recski kényszermunkatáborba küldték. Az embertelen körülmények között is írta a verseket, pontosabban megjegyezte, hiszen papír és toll nem volt a cellában. Az elkészült verseket rabtársai is megtanulták, így maradtak fenn szabadulásuk után. A következõ Éhség címû vers sorait itt írta fejben Faludy György:
„Nem rossz ez itt a kék napfényben.
A barakk földjén sár dagad.
Uszonyokat növesztek éjjel,
napközben zsenge szárnyakat.
A bõröm somfánál keményebb:
alája dugtam lényemet.
Nem mar a fagy, pofont nem érzek,
mag lettem végre héj helyett.
Szerelem? Szépség? Szabad élet?
Álomnak még jó. Ásítok.
Farcsontomból üvegcserép lett.
Nagyon rossz ülnöm. Állni jobb.
Állok hát, a nehéz csákánnyal
kezemben, a havas úton.
A hajcsár néz. Biztos meglátta,
hogy felemelni se tudom.
Mindjárt hozzám lép, felrúg, megver,
agyoncsap. Csipkés fellegek,
vadkék ég. Mindent lát az ember,
és mindent mindjárt elfeled.”
/részlet/
w
