Az idõ nem pénz, több annál: ajándék!

2019-03-15 | Portré
Schäffer Erzsikét régóta ismerem, dolgoztunk együtt, volt részünk sokféle jóban-rosszban. Valahogy természetesnek tûnt, hogy én vigyem haza õt, amikor véget ért elõadása a Budaörsi Mûvelõdési Házban. Késõ este volt, a mûszakiak  már siettek haza. Beszélgettünk a kocsiban, az idõ úgy telt hazáig, hogy nem néztük az órát.

Nem idegenként jött közénk Erzsike, bár kiderült: a hallgatóság nagy része még soha nem találkozott vele személyesen. Nem válogatós,  mindenhova elmegy, ahová hívják.  Könyvtárakba, iskolákba, egyetemisták közé, találkozik pszichológus palántákkal, tanárokkal és tanítókkal, felbukkan nagy városokban és az apró falvak kultúrházaiban. Soha nem prédikál, nem tanít, nem akarja életünk problémáit kipróbált, okos tanácsokkal megoldani. Párbeszédet sem folytat velünk, ám mégis úgy érzi minden rá figyelõ hallgatója, hogy az, amit mond, csak neki szól. Kinyitja magát, lemeztelenítve áll elõttünk, õszintén mesél. Olykor csak csip-csup hétköznapi dolgokról, máskor egy pillanat varázsát idézi csak, és van, amikor egy hosszabb eseményrõl mond valami olyasmit, ami bármelyikõnkkel megeshet. Minden története személyes, néha szinte szégyellni valóan intim. És néha olyasmi, amit már másnap elfelejtünk. De tudjuk, néha bennünk is leülepednek és valamiféle szeretet-gubanccá állnak össze hétköznapi kis történeteink, amiket bármikor fel tudunk idézni szívûnk tárházának mélyérõl.

Erzsike tegnap este kicsit fáradtan állt elénk, fájós hátát is megtámasztotta. Nem ült, állva szeret beszélni hozzánk. De ahogy mesélni kezdett, lassan kisimult az arca. Õ nem egy felkent elõadó, nem színész, nem a pódium megmondó mestere vagy Humor Haroldja – író, újságíró a tisztességes rangja. És nem mellesleg a Magyar Érdemrend lovag- és tiszti keresztjének, az újságírók Pulitzer Emlékdíjának, és a Príma Primisszima díjnak a birtokosa. Nincs betanult szerepe. Néha belelapoz egy aprócska noteszbe. De megállás nélkül improvizál, s néha a kezeivel is gyõzködi, sürgeti a mondandóját. Ez is jól áll neki. És mikor vizet kortyol, akkor sem áll meg, fél kézzel még tartja a poharat, amikor már folytatja a mondandóját. De nem kapkod soha. És meleg hangját is szeretjük.

Eszembe jut hittanóránk, amikor a komolyságot erõsen megelégelve kórusban kiabáltuk szegény atyának, hogy most már inkább a bibliai történeteket hallanánk! Nekünk nem kell bekiabálni neki történetekért. Mi ülünk a székeinken, és elvarázsolva hallgatjuk szavait. Semmihez nem fûz okoskodó, fontoskodó magyarázatokat. Ránk hagyja, érlelõdjön bennünk az elvetett mag. Mond egy mesét egy aprócska unokáról, aki csak úgy tudott elaludni, ha a nagymamája ott rostokolt mellette. Nem ringatta, nem csicsíjgatta, nem csinált vele semmit, csak ült és fogta a kezét. Még akkor sem engedte el, amikor már  aludt. A nagymama egyre gyérülõ idejébõl adta ezt a „veled vagyok” szeretetajándékot  legszeretettebjének… Aztán még mesélt arról a nagydarab férfirõl is, aki a szolnoki pályaudvaron nem a sok üres fülke egyikét választotta hajnali menedékhelyül, hanem az Erzsi által elfoglalt kupéba nyomult, s azzal a felkiáltással fegyverezte le õt, hogy „Kettesben jobb!” Így aztán Erzsi abbahagyta az olvasást, és neki olvasta el a Kõszívû ember fiaiból a farkasos jelenetet. És nem érezte azt, hogy eltékozolta az idejét, hiszen kissé dülöngélõ kéretlen utastársa tátott szájjal hallgatott… No és az olasz nagykövetség farsangi bálja, ahová meghívást kapott?  Erzsi cigánylánynak öltözve árulta a petrezselymet a bálteremben, mert férjeura nem jött vele.  Már ott akarta hagyni az egészet, de aztán valami csoda történt: megpillantott egy feléje közeledõ, Gyenyiszov nagyhercegnek maszkírozott jóképû, sármos fiatalembert, aki táncra kérte. És lebegett, forgott, kacagott vele hajnalig. Két felnõtt gyermeke is vele volt, õk ámulva figyelték, ahogy a mama szertelenül repdes a parketten. Aztán mikor a taxi hazavitte õket hajnaltájt, õ szóról szóra elmesélte „nagy kalandját” szeretett párjának és csak áradozott, hogy milyen jól telt el az éjszaka! És azt sem takargatta, hogy sokszor bizony elõbbre valónak tartotta az írást, meg még sok minden mást is, mint a gyermekeit. Egyikük, mikor õ kicsit búsan megjegyezte, hogy ti jobban szeretitek a papát, mint engem, nagy garral közölte: Mama, de hiszen téged az olvasóid is szeretnek! Az is megesett vele, hogy egy szerkesztõségi krízis miatt ott felejtette az iskolában a legkisebbet. Amikor ráébredt, õrülten rohant a gyerekért. Fanni –egy kövön ülve várta, nem sírt, tudta, hogy a mama jön, sõt, a történtek után  még õ vigasztalta síró édesanyját… Ebbe én azért beleborzongtam: vajon én is el tudnám mesélni valamely bûnbocsánatot követelõ történetemet vadidegen embereknek? Erzsinek nincsenek kétségei. Neki ereje van erre is.

Minden története arról szólt, hogy éljük meg bátran mindazt az élményt, azt a boldogságérzést, ami megszépíti az életünket, ami fényt ad a hétköznapoknak. És keressük is ezeket minden nap, minden pillanatban. És tudjunk kitalálni új és új örömöket a munkánkban, a családunkban, a párkapcsolatunkban. És szánjunk olykor egy kis csendes idõt önmagunkra is. Hagyjuk, hogy néha csak úgy megtörténjenek velünk a dolgok. De tudjunk megállni a szüntelen száguldásban, tudjuk szívvel-lélekkel átélni minden olyan vágyott  vagy véletlen találkozást, ami maradandó emlékként elraktározható a szívünk mélyén, és bármikor felidézhetõ. Az órát persze nem húzhatjuk visszafelé, de bármikor újra felhúzhatjuk… Azt súgta nekünk ezekkel a sírós, kacagós történeteivel, hogy állj meg néha! Figyelj! Lazíts! Szakíts a megszokottal! Legyél sokat a természetben! Élvezd a levegõt, a zöldet, a fákat, a virágokat, a vizet és a hegyeket! Ez nem fial pénzt, de téged épít, neked segít, nehogy kiégj…

Arcának minden vonását ismerem. Azt a soha le nem vett filc-láncot is, ami az õ örökös ékköve. Ritkán találkozunk, de akárcsak õ az én arcomon, én is észreveszem minden találkozáskor, hogy gyarapodnak, mélyülnek arcán az aggódás, a szív fájdalmának, a tehetetlenségnek a krix-kraxai. Nehéz súlyt tett rá az Isten. de a szeme  ragyogása nem tört meg. A mosolya is valódi, belülrõl feltörõ mosoly.  Vékony, mint a nádszál, de ha átöleljük, érezni erejét és áradó életszeretetetét. Talán-talán neki is megrendül olykor a hite, de akik ismerik, tudják, hogy soha nem mond le semmirõl, és ma is képes felrepülni a felhõk közelébe, hogy élvezze az élet szépségeinek örömét.

Mi ez az egész? Hivatás? Belsõ kényszer? Megélhetési mánia? Deus ex machina, Isten valamely szokatlan beavatkozása? Amit Erzsi tud, azt semmilyen mûfajba nem lehet besorolni. Leginkább valódi küldetésnek, igaz elhivatottságnak tartom, amit bizonyít, hogy országjáró misszióin mindig és mindenhol összegyûlnek nevének hallatára. És faljuk a könyveit, a nem látók pedig az õ hangján hallják a hangoskönyveit.  

Mi a titka ennek a törékeny, szépséges nõszemélynek? Vajon tudja, érzi, hogy ha itt van közöttünk, akkor erõt kapunk tõle a létezéshez?

Budaörsön, a Jókai Mór Mûvelõdési Házban már többször járt, itt is mindenkor telt ház fogadta. Köszönet és hála, hogy megint a közelünkben volt, és újra megérintette a lelkünket.

Csak az autóban hazafelé éreztem rajta a fáradtságot. De még így is õ volt az, aki egyengetett a sötétben, hogy melyik irányba tekerjem a volánt…  

R. V.

Megosztás