Út a rák gyógyitása felé

2019-03-03 | Vélemény | Látogató: 1
Egy érdekes sokakat érdeklõ és sajnos érintõ cikket olvastam a rákbetegségrõl annak gyógyításáról, melyet a 24.hu munkatársa  Balavány György készített Tímár József rákkutatóval  a  Semmelweis Egyetem tanárával, amelyet az alábbiakban olvashatnak. „A kemoterápia elérte a határait, nem fejlõdik tovább. Az immunterápia segítségével viszont fel lehet számolni a daganatot. Tavaly korszakalkotó felfedezések születtek e téren. „

Sokan úgy tartják, hogy a rák nagyrészt örökletes betegség, valamiféle genetikai fátum.
Pedig csupán tíz, legfeljebb tizenöt százalékban okolható érte az öröklõdés. És olyankor sem a rákot örököljük, legfeljebb azt a hajlamot, hogy milyen típusú genetikai hibák halmozódhatnak, vagyis a rendszer melyik eleme sérülékeny.
De a rák végül is genetikai eredetû, nem?
Igen, amennyiben génhibák miatt jön létre, ám ezeket a hibákat az életünk során szerezzük. A folyamat elkezdõdhet akár az anyaméhben is, hiszen a magzat az édesanyja életmódját éli.
Az egészséges életmóddal tudjuk leginkább felvenni a harcot a rák ellen?
Az egészséges életmód sokat segít, de nem változtatja meg a környezetünket. A városok lég szennyezettségi mutatói nem javulnak attól, ha nem dohányzunk, eleget mozgunk, jól alszunk és egészségesen táplálkozunk. És nem a „szálló por koncentrációjáról” beszélek, hanem a levegõben levõ kémiai anyagokról, kipufogógázokról és égéstermékekrõl. Ott vannak a rákkeltõ vegyi anyagok az élelmiszereinkben is, az ipari múltunkból itt maradt, akár a talajban felhalmozódott szerves anyagok révén. A füstöléssel vagy használt olajban való sütéssel szintén sok karcinogén anyagot juttatunk a táplálékunkba.

Persze, fontos, hogy ne dohányozzunk, de nem tudunk annyira jól élni, hogy ne történjenek a szervezetünkben genetikai mutációk, és ezek valószínûsége az életkor elõrehaladtával fokozódik. Ha elérnénk a 120 évet, amire kalibrálva vagyunk, szinte biztos, hogy mindannyiunkban kialakulna valamilyen daganatos betegség.
Tehát az a mondás, hogy „a rák megelõzhetõ”, túlságosan leegyszerûsített tétel. Az onkológiai gyógyításra valószínûleg mindig szükség lesz.
Rendszeresen hallunk arról, hogy karnyújtásra vagyunk a rákot végleg legyõzõ csodaszertõl. Tényleg?
A rák kezelésében vannak sikertörténetek és sikertelenségtörténetek. Az emlõrák kezelése sikertörténet. A prosztata is, az esetek nagy részében. A tüdõrák vagy a korábban kezelhetetlennek hitt melanoma (pigmentált bõrdaganat, bõrrák) kezelésében is óriási fejlõdés történt. De például a hasnyálmirigyrák még mindig óriási probléma, e téren sem a sebészet, sem a kemoterápia nem tudott elõrelépést hozni.
Viszont új szemlélet terjed, miszerint nem az a jó módszer, ha mûtéti úton eltávolítják a daganatot és kemoterápiát adnak, hanem ha abban segítik a beteget, hogy együtt éljen a tumorral.
A korai mûtéti eltávolítás kemoterápiával kombinálva még mindig a leghatékonyabb, de a betegségek genetikai tulajdonságaira alapozott, úgynevezett célzott gyógyszeres terápia valóban egy másik, ígéretes irány. A különbözõ daganatokban különbözõ mértékû genetikai eltérések vagy – nevezzük így – hibák találhatók, és némely ilyen eltérést nagyon jó gyógyszerterápiás célpontként lehet használni. A célzott gyógyszerek csak a mutáns sejtet pusztítják, a daganatot nem engedik növekedni. Ehhez képest a kemoterápia elefánt a porcelánboltban.
Ráadásul sok, az esetek nagy részében nehezen elviselhetõ mellékhatással jár. Nem lehet legalább megszelídíteni?
Nehéz, mert a mellékhatások egyenesen következnek a kemókezelés logikájából. A kemoterápiás szer az osztódó sejteket tönkreteszi, illetve elpusztítja. A daganatsejtek nyilván osztódó sejtek, de a szervezetünk tele van egyéb, egészséges osztódó sejtekkel, amiket a kemoterápiás szer szintén elpusztít, mert nem képes differenciálni. Az más kérdés, hogy az ebbõl adódó mellékhatásokat hogyan lehet elviselhetõbbé tenni. Ezt hívják szupportív terápiának, ami kiterjed a csontvelõ, a vérképzés segítésére, ezek viszont legalább olyan költségesek tudnak lenni, mint maga a kezelés.
Nem lehet, hogy az egész kemoterápiát el kéne engedni lassan?
Az még korai lenne. Ma már többféle kemoterápiát kombinálnak, hogy kisebb eséllyel alakuljon ki a daganat rezisztenciája, ugyanis a ráksejtek populációja képes megtanulni az ellenállást a kemóval szemben. Az tény, hogy kemoterápia elérte a lehetséges hatékonysága csúcsát. Ez a kezelés a jelenleginél jobb már nemigen lesz. Egyelõre nincs szó arról, hogy be kell szüntetni, de meg kell próbálni intelligensebben használni, mondjuk csak azoknak adni, akiknek szükséges.
És ezt hogyan tudják eldönteni?
Mondok egy példát. Az emlõrákok már a kezdeti stádiumban is sokfélék lehetnek. Egyesek agresszívek lesznek késõbb, de vannak, amelyek soha nem lesznek azok, és ilyenkor nem lenne szükség kemoterápiára. Jó volna megjósolni, hogy melyik daganatból mi lesz, és ki is alakítottak már erre genetikai teszteket.
Ugyanis csupán a betegek durván egyharmadánál szükséges a kemoterápia, a többieknél nem.
Az emlõdaganatos betegek kétharmada fölöslegesen kap kemoterápiát?
Körülbelül.
És a célzott gyógyszerekre nem válnak rezisztenssé a ráksejtek, mint olykor a kemoterápiára?
De igen, sajnos, mert a daganat hihetetlenül tanulékony. Ezek a terápiák szelekciós nyomást gyakorolnak a daganatsejtek közösségére, és ha valamelyik daganatsejt már nem érzékeny erre nyomásra, akkor az fog elszaporodni, és létrejön a ráksejtek új, ellenálló populációja. De amíg ez bekövetkezik, olyan krónikus betegséggé szelídül a célzott terápiával kezelt rák, mint amilyen a magas vérnyomás vagy a cukorbetegség, ami persze okozhat komoly panaszokat is, de együtt lehet élni vele.
Csak az a kérdés, hogy meddig.
Évekig.
Jó lett volna az hallani, hogy évtizedekig. Ilyen betegségben az évek rövidek.
Épp azért kell mindig az elérhetõ legjobb kezelést adni, hogy idõt nyerjünk. Az évek alatt, amíg a daganatsejt ellenállóvá válik egy rákbeteg szervezetében a gyógyszerrel szemben, kifejleszthetjük a másik gyógyszert, ami képes az elõzõ kezelésre rezisztenssé vált ráksejteket elpusztítani.
Intelligens a daganat?
Egyrészt intelligens, másrészt semmibe veszi azokat az elveket, amelyeknek a normális sejtek engedelmeskednek. A normális sejtek filozófiája, hogy egészségben éljenek, megvédjék a többi sejtet is a betegségektõl, azért, hogy a szervezet integritása fennmaradjon. A daganat borzasztóan önzõ, csupán a korlátlan szaporodás érdekli, és paradox módon még az sem számít neki, hogy a saját populációjának nagy része belepusztul a burjánzásba. A normális sejtpopuláció logikája az, hogy aki nem normális, nem szaporodhat. A fõ parancsolat: abnormális genommal szaporodni tilos. A daganat fordítva gondolkozik, random genetikai változatokat hoz létre.
Megy a versenyfutás a daganatsejt intelligenciája meg az emberi intelligencia között.
És a legutóbbi hírek szerint nyerésre állunk. A Stanford Egyetem kutatói a „felébresztett immunrendszer” segítségével rövid idõ alatt eltüntették a daganatos sejteket az egerekbõl, és még idén megkezdõdnek a humán kísérletek. Az idei orvosi Nobel-díjat is egy immunológiai onkoterápiában áttörést hozó kutatásért adták.  Új korszak kezdõdik a rákgyógyításban?

Az immunterápia Pandora-szelencéje néhány éve már kinyílt. Azt pedig rég tudjuk, hogy immunrendszernek van daganatpusztító képessége, hiszen ha jól mûködik, a szervezetünkben folyamatosan keletkezõ hibás sejteket ki tudja iktatni, mielõtt szaporodni kezdenek és daganat lesz belõlük. Fontos tudni, hogy az immunrendszernek két ága van, az egyik a velünk született, a másik a tanult vagy szerzett immunitás, és mindkettõ rendelkezik a ráksejteket kiiktató képességgel. Csak ahhoz, hogy ezt jól használhassuk, pontosan kéne tudnunk, hogy miként képes a rendszer a daganatsejteket elpusztítani, illetve, hogy amikor nem képes, annak mi az oka.
Nem tudjuk?
Sokat tudunk, egyre többet, de még mindig nem eleget.
Pontosan mire jöttek rá a Stanford Egyetem kutatói?
Ronald Levy professzor vezetésével azt a korábban már ismert gondolatot alkalmazták, hogy a daganatot elvileg úgy lehet legkönnyebben visszaszorítani, ha segítünk a T-limfocitáknak felkutatni és elpusztítani a ráksejteket. Azt vizsgálták, konkrétan hogyan lehet megtanítani ezeket a T-sejteket a daganatsejtek likvidálására.
A T sejtek az immunrendszer szuperharcosai?
Igen, gyilkolásra vannak programozva, és olyan elszántak, hogy az életüket is feláldozzák a gyõzelemért. Tehát mikor beindulnak, az olyan, mintha egy hadseregnyi Dugovics Titusz rohanna a várat ostromló ellenség felé. A Stanford-kísérlet arról szól, hogy a betegnek kivesznek valamennyit a T-sejtjeibõl, megtanítják õket a daganat elleni küzdelemre, ezeket a harcosokat aztán szaporítják, hogy elegen legyenek a gyõzelemhez, és visszajuttatják õket a szervezetbe. Más kérdés, hogy ha mûködik egyáltalán az elképzelés, hogyan lehet megvalósítani a klinikai gyakorlatban. Mindehhez hatalmas felszerelésre van szükség, minden betegnek kell egy kis hematológiai állomás, csontvelõ-transzplantációhoz hasonló infrastruktúra kellene, minden onkológiai kezelést végzõ kórházban. Ma ez nagyon nehezen elképzelhetõ.
Ha mûködik egyáltalán? Egerekben már kétségkívül mûködik.
Az egérkísérletek sikere annyit mutat, hogy az alapgondolat korrekt. De az egér nem ember, az õ daganata nem az emberi daganat, az immunrendszere nem emberi immunrendszer. Egy betegség lefolyása, és az abból való gyógyulás is sokkal gyorsabb egy egérben, mint az emberi szervezetben. Rengeteg sikeres egérkísérletrõl szóltak már tudományos közlemények az elmúlt évtizedekben, de ezeknek csak töredéke jutott odáig, hogy emberre is ható kezelés lehessen belõle.
Mi van, ha a Stanford kutatói elõállnak a jövõ héten azzal, hogy átvágták a gordiuszi csomót, sikerült az elsõ humán betegcsoportban a kísérlet?
Minden elõremutató eredménynek örülök, de ahogy az ember öregszik, egyre óvatosabban bánik a túl nagy lelkesedéssel. Amúgy a sugárterápia is csodálatosan hatékony tud lenni, ha megfelelõ módon, megfelelõ daganatra és megfelelõ személynek adják. A sebész is sikerrel tud eltávolítani daganatokat, és a beteg felgyógyul, és a Science vagy a Nature nem közöl errõl cikket. De nem akarom túlironizálni, nagyon érdekes a Stanford-kísérlet, csak ki kell dolgozni a klinikai megvalósíthatóságát. Mindenesetre az immunterápiának már van törzskönyvezett formája, és történt benne hatalmas elõrelépés…
Amiért az idei Nobel-díjat adták?
Pontosan. A kutatópáros, James P. Allison és Tasaku Honjo a legfontosabb kérdést tette fel. A legfontosabb kérdés pedig így hangzik: miért nem mûködik hatékonyan az immunrendszer a daganat ellen? Ha erre jó választ kapunk, akkor megvan az egyik hiányzó láncszem.
Miért nem mûködik hatékonyan az immunrendszer a daganat ellen?
Mindjárt elmondom. A Nobel-díjasok nem a daganatot vizsgálták elõször, hanem az immunrendszer mûködését próbálták mélyebben megérteni. Képzelje csak el, mi lenne, ha az immunrendszer fékek és ellensúlyok nélkül dolgozna. Hogyan is mûködik a dolog? Kapunk egy fertõzést, a rendszer felismeri, hogy idegen behatolás történt és kórokozók vannak a szervezetben, és antitesteket termel ellenük, vagy megtanítja a T-sejteknek, hogy el kell õket pusztítani.
Õk pedig mennek és pusztítanak.
No igen, de mitõl áll meg ez a folyamat? Mitõl hagyják abba a T-sejtek a pusztítást? Ezek megvadult kamikazék, és az immunrendszernek nemcsak harcba bocsátani, de megállítani is tudni kell õket, különben súlyos károkat fognak okozni a szervezetben. Annyira hatékony a T-limfocita sejtölõ képessége, hogy a blokkoló, gátló eszközöknek legalább olyan erõsnek és sokrétûnek kell lenniük, mit a hergelõ, stimuláló eszközöknek. Ezt a féket fedezték fel a T-sejten, és megnézték, hogy a daganatok esetén hogyan mûködik. Kiderült, hogy a daganatsejt kitesz egy olyan fehérjét a membránjába, amely képes benyomni  a féket a T-sejten. Jön a szerencsétlen harcos, támadna, de az ellenfele azonnal inaktiválja. Ilyet egy baktérium vagy vírus nem képes produkálni, de a ráksejt igen.
Vagyis megvan a gonosz trükk. Mit lehet tenni ellene?
A terápia lényege, hogy a sejtmembránban levõ receptorok a kikapcsoló fehérje ellen egy antitestet gyártanak. Kiderült, hogy így a betegekben drámai hatást lehet elérni még áttéti állapotban is, hiszen ha a fék nem lép mûködésbe, a T-sejtek megsemmisítik a ráksejtet, vagyis az immunológiai válasz egész folyamata le tud játszódni.
De akkor mégiscsak megvan a rák ellenszere, nem?
A ráknak sokféle ellenszere van.
Jó, de amit most elmondott, különösen biztató.
Persze, de a betegeknek csak egy részére igaz, hogy ez a kikapcsoló fehérje a probléma. Elõfordul, hogy az immunrendszer azért nem tud mit kezdeni a daganattal, mert egyszerûen nem látja. Ennek két fõ oka lehet. Az egyik, hogy önazonosító fehérje hiányzik a ráksejt membránjából. Elvileg ilyen azonosító jellel minden sejtnek rendelkezni kéne, így ismerik fel egymást, és így szereznek információt arról, hogy ki a barát és ki az ellenség. Ha a ráksejt fittyet hány erre a követelményre  és álcázza magát, akkor nem lehet azonosítani ellenségként, és nem lehet felvenni vele a harcot. És van egy másik probléma, hogy egyes daganatokban nincsenek elegendõen a hibás, megváltozott fehérjével rendelkezõ gének ahhoz, hogy a rendszer észlelje õket. A DNS- állományban véletlenszerûen keletkeznek a genetikai hibák, és ezeknek az elõfordulási gyakorisága a különbözõ daganatokban nagyságrendekkel eltérõ lehet. Egy agydaganatban mondjuk megabázisonként van tíz-tizenöt génmutáció, egy dohányzás okozta tüdõrákban viszont akár ezer.
Ez borzasztó.
Igen, ugyanakkor óriási szerencse a terápia szempontjából. Ha ritkák a génhibák, az immunrendszer könnyebben átsiklik felettük. Minél több a génhiba, annál több az esély a megváltozott új fehérjék keletkezésére, és ezért az immunrendszer a jelenlegi adatok alapján nagyobb eséllyel észleli a dohányzás okozta tüdõrákot, mint az agydaganatot.
A rák az emberiség egyik legnagyobb problémája. Meg fog oldódni az immunterápiától?
Remélhetõleg igen. Az elsõ sikeres lépések megvoltak, már mûködnek az úgynevezett antitest-terápiák, tehát látjuk a megoldás felé vezetõ úton az elsõ fontos lépéseket. Én patológusként azt mondom, hogy egy daganatból a patológiás vizsgálatnak a jövõben mást is meg kell állapítani, mint amit ma.

Ma megmondjuk, hogy mekkora a daganat, milyen szövettani típusba tartozik, milyen eséllyel okoz majd áttétet, és meg tudjuk állapítani, hogy milyen genetikai hiba van benne, amit esetleg törzskönyvezett gyógyszerel meg lehet célozni. Valószínûleg a következõ, amit meg kell mondanunk, hogy az illetõ daganat menyire képes egy immuntámadás kivédésére.

És hogy az immunrendszer hol tart: elindult valami, vagy meg kell tanítanunk legyõzni a rákot.

Lehet, hogy lesz rák elleni védõoltás?

Régi álmuk az onkológusoknak, hogy a daganat ellen is bevethessenek valami vakcinát. Sajnos az eddigi próbálkozások nem voltak sikeresek, többek közt azért, mert a rák sokkal individuálisabb, mint egy kórokozó. Nem egyszerûen csak daganat elleni, vagy egyes daganattípusok elleni vakcinációt lehetne bevezetni…

…hanem mondjuk Kovács néni génállományára kifejlesztett, egyedi vakcinát?

Az a legvége, és persze az lenne a legszebb, de ha legalább a genetikai típusokig, illetve szövettani alcsoportokig lehetne differenciálni, az is nagy elõrelépés volna.
Néhány év alatt eljuthatunk idáig?
Mondjunk inkább évtizedeket.
De azért gyorsul a folyamat, nem?
Gyorsul, és a gyógyszergyárak hatalmas figyelmet, rengeteg pénzt és energiát fordítanak az immunonkológiára. Mindegyik ugyanazt a logikát követi, a kikapcsoló fehérjék elleni antitesteket próbálják végig az összes létezõ emberi daganatban. Ezek törzskönyvezve vannak tüdõrákban, melanomában, nemsokára meglesz a gyógyszer a vastagbélrákra és az emlõrákra is, meg a fejnyaki és szájüregi daganatokra, húgyhólyagrákra – haladunk az egyre ritkább daganatok felé.Erre alapozva
a következõ öt-tíz évben új és új rákgyógyszerek fognak megjelenni, és ezek természetszerûleg egyre hatékonyabbak lesznek. Erre biztosan lehet számítani.

Közzétette Major Edit

 

Megosztás