Tudom,hogy lengyel származású vagy – kezdtem a beszélgetést, mire ő kijavított.
Pontosabban: lengyel vagyok. Az voltam, vagyok és maradok.
Mesélnél a családodról, gyermekkorodról?
Varsóban ( Warszawa) születtem, konzervatív, jobboldali katolikus családban. A felmenőim mind jogászok voltak. Dédapámról tudom, hogy bíróságon dolgozott. Sokołowski Paweł Marian nagyapám Józef Piłsudski marsall katonája volt. Döntően Piłsudski marsallnak köszönhető, hogy Lengyelország 123 év után visszanyerte a függetlenségét. Nagyapám részt vett a híres visztulai csatában 1920-ban, harcolt a bolsevik Vörös Hadsereg ellen, ahol megsebesült. Hazafias érzelmekre nevelte gyermekeit. Én is ebben a szellemben növekedtem. Nagyapám, akinek kedvenc unokája voltam, közvetlenül a második világháború előtt képviselő lett a Lengyel Parlamentben. Igazságügy-miniszteri posztra jelölték, de közbeszólt a háború. A honi hadsereg (Armia Krajowa) titkos katonája volt, a II. világháború alatt részt vett a földalatti hazafias mozgalomban, ezért a háború utáni, kommunista időkben ki akarták zárni az Ügyvédi Kamarából. Szerencsére sikerült a fegyelmi eljárást megszüntetni ellene. Édesapám követte őt a jogi pályán, a Kúria, korábban Legfelsőbb Bíróság (Sąd Najwyższy) Polgári Kollégiumának bírója lett. Édesanyám lengyel nyelv- és irodalomtanár volt nyugdíjazásáig.
Iskoláidat hol végezted?
Varsóban jártam általánosba, ezt követte ( 1974-78 között) a neves varsói gimnázium ( VI Liceum im. Tadeusza Reytana) . Megjegyzem, hogy ugyanezt a gimnáziumot végezte el édesapám és a bátyám is. Amikor pályát kellett választani, akkor ebben a sorrendben, erre gondoltam: színészet, testnevelés és jog. Jártam színművészeti előkészítőre, de bizonytalannak láttam ezt a pályát. Végül beláttam, hogy a jog az én utam – édesapám nagy örömére. A bátyám műszaki pályára lépett. 1982-ben befejeztem a Varsói Egyetem Jogi karát. Ezt követően a varsói törvényszéken (Sąd wojewódzki) bírói fogalmazó lettem. Fogalmazói 2 éves gyakorlat végén 1984-ban bírói jogi szakvizsgát tettem.
Milyen út vezetett Magyarországra, Budaörsre?
Ez egy hosszú történet. Egyetemista koromban katolikus közösségbe jártam. Az iskolának kapcsolata volt az osztrákokkal, akik sítábort szerveztek Obertauernbe. 30 napot vártam az útlevélre, az utolsó pillanatban kaptam meg. A budaörsi plébániáról is volt a táborban egy csoport, köztük a jövendőbeli feleségem, Katalin. Németül kommunikáltunk, mert akkor még nem ismertük egymás nyelvét. Eleinte baráti érdeklődés, kedvesség volt, később több lett, mint szimpátia, varázslat. Keveset tudtam akkor még Magyarországról. Persze, tanultunk a közös királyunkról, Báthoryról, Hedvig királynéról, hallottam Kossuthról, Petőfiről, Bem apóról, 56-ról, persze akkor, mint ellenforradalomról. Nagyapám és apám kedvenc bora az „Egri Bikavér” volt. Sokszor hallhattam ezt a nevet az asztalnál, akkor mint : Egri Bikáwer.
Aztán hazautaztunk a táborból és levelezni kezdtünk. Hiszen nem volt más lehetőségünk – nem volt még internet, de még mobiltelefon sem. Néhány hónap múlva, 1981 februárjában egy barátom megemlítette, hogy Budapestre utaznak, lenne-e kedvem velük menni. Már hogyne, szívesen! Katalin nem tudott az érkezésemről. Emlékszem, a Keletitől a 7-es busszal a Móricz Zsigmond körtérre mentem, ott egy néni segített eligazodni. Mentem az esti, sötét Budaörsön az Aradi utcában, még földes volt. Megtaláltam az utcájukat, majd a házat. Kati édesapja nyitott kaput és bár nem értette, mit keresek ott, bevitt a házba és megkínált sörrel. Sajnos, nem tudtunk beszélgetni. Végül rám segítette a kabátot és elkísért a templomba, mert Kati ott volt. Volt nagy meglepetés és öröm.
Szerettük volna együtt tölteni a karácsonyt, de akkor a kommunisták széthulló hatalmuk megtartása érdekében hadiállapotot vezettek be az ország egész területén, lezárták a határokat, kijárási tilalmat rendeltek el, szigorú, embertelen törvényeket hoztak. Az utcákon tankok és fegyveres katonák álltak. Katinak mégis sikerült Varsóba utaznia. Kérdezgették is a vonaton, hogy miért megy éppen Varsóba. Amikor a pályaudvarról telefonált, alig tudtam elhinni, hogy itt van, a kijárási tilalom közepette. Még anyukám sürgetett, hogy menjek már érte. Ezután többször találkoztunk, hol Budaörsön, hol Varsóban. 1983 szeptemberében kötöttünk házasságot a budaörsi katolikus templomban. Három fiunk született: Dániel, Márk, András. Most már van egy kisunokám is, akit én csak Jasko-nak hívok, ugyanúgy, ahogy anno a nagyapám hívott engem….
Hogyan volt tovább?
A gazdasági és politikai helyzet nem tette lehetővé, hogy Lengyelországot válasszuk. Bár terveztük, hogy ott fogunk lakni. Gondold meg! Lengyelországban a 80-as években még jegyrendszer volt! Semmi kilátás nem volt arra, hogy önálló lakásunk legyen. Amíg le nem tettem a bírói szakvizsgát, addig Varsóban laktunk. 7 hónap után Budaörsre költöztünk. Honosítottam a jogi diplomámat és keményen tanultam magyarul, szinte éjjel nappal, egy külföldi diákok számára fenntartott nyelviskolában. Az első könyvet magyarul – a Mester és Margaritát – kitartóan, nyelvtanilag elemezve szinte minden mondatot, hónapokig olvastam. Kerestem a kapcsolatot az itteni lengyelekkel. Pár éven keresztül tolmácsként dolgoztam Magyarországon dolgozó lengyel vendégmunkások között, többek között a MÁV-nál. Na, ott aztán megtanultam jól káromkodni. Azokat az éveket szívesen elfelejteném.
Azután munkába menet vettem egy Esti Hírlapot és abban találtam egy hirdetést, hogy egy pénzintézet lengyel anyanyelvű jogászt keres. Azonnal felvettek. A kollégák sokat segítettek, jól éreztem magam ott, sokat fejlődtem a jogi nyelvben. Később más pénzintézeteknél, gyakorló jogászként dolgoztam.
Budaörsön állampolgári esküt tettem. Kettős állampolgár vagyok. 2003-ban sikeresen letettem a magyar jogi szakvizsgát, amire a felkészülés a munka és három gyermek mellett nagyon kemény volt. Azt éreztem, hogy a vizsgáztatók szinte tisztelnek ezért az igyekezetemért. Édesapám is támogatott, bár úgy éreztem soha nem bocsátotta meg, hogy elhagytam a hazámat. Sokat köszönhetek a feleségemnek, nagyon türelmes és elnéző volt velem abban az időben is.
Amikor elmúltam 40 éves, elérkezettnek láttam az időt, hogy önálló ügyvédi irodát nyissak. Jelentkeztem az Ügyvédi Kamaránál, minden feltételnek megfeleltem. 2003 végén Budapesten megalapítottam saját ügyvédi irodámat dr. Sokolowski Ügyvédi Iroda néven, mely azóta, tehát több mint 17 éve sikeresen működik.
Milyen módon vettél részt a budaörsi közéletben? Mivel foglalkoztál szívesen?
Nagy futballrajongó vagyok – így sokan ismernek engem a focipályáról. Két fiam kiskorától ifi-koráig játszott a budaörsi csapatban, majd felnőtt mezőnyben NB III csapatokban. Amatőrként én is focizok a mai napig. Emellett kitartó tagja vagyok a budaörsi katolikus közösségnek, a Kolping Családnak, a KÉSZ budaörsi csoportjának, ahol már előadásokat is tartottam – és nem utolsósorban lelkesen részt vettem a Budaörsi Passió 2018-as előadásában apostolként.
Mit gondolsz a lengyel-magyar barátságról?
Ez a két nemzet áll legközelebb egymáshoz Európában. Úgy látom, hogy ez a vonzalom a lengyelekben és az idősebbekben jobban él. A fiatalabbaknak már idegen ez a fogalom. Ebben a feleségem is meg tud erősíteni. Ha ott kint Lengyelországban hallják, hogy valaki magyarul beszél, akkor kijár minimum egy mosoly, segítőkészek lesznek és bármi történik, a védelmük alatt vagy.
Szokott lenni honvágyad?
Szokott… az idő múlásával sem enyhül. Néha, ha már elviselhetetlenné válik, akkor Kati küld:- Utazz haza! Jól ismer engem. Minden évben 4-5-ször kiutazunk, a szüleim is meglátogattak bennünket. Nem az vagyok, akinek teljesen mindegy, hol él. Az embernek csak egy hazája van és az számomra Lengyelország. Úgy mondják, hogy egy lengyelnek Lengyelországban van a helye. De itt van a családom. Nem biztos, hogy Magyarországon lennék, ha nem itt élne a családom. Egy vegyes házasságban dupla kompromisszumra van szükség. Fel kellett adnom az életmódomat, a kinti baráti kapcsolatok meglazultak. Az első 4-5 év nagyon nehéz volt. Hit nélkül szintén nem lennék itt. Biztos, hogy a Jóistennek terve volt velem, hogy pont ide vezérelt.
Vonzalmad a sport iránt nem múlt el.
Mindig szerettem a sportot, azért is jött szóba pályaválasztáskor a Testnevelési egyetem. Gyermekkoromban nem sétáltam, hanem szinte mindig futottam. A teniszen és a baseballon kívül minden sportágat kipróbáltam. Az egyetemen asztaliteniszeztem, neves varsói egyesületekben megvolt a labdarúgás, röplabda, atlétika, magasugrás. Mára maradt a foci a kortársaimmal, a kerékpározás, a futás, a konditerem. Nincs is mozgásszervi bajom!
Milyen problémákat látsz globálisan és lokálisan?
Pesszimista vagyok a világot illetően. Ha nem történik gyökeres változás, akkor menthetetlen az emberiség. Különösen erkölcsi alapokra gondolok. Mert most mi történik? A hit elvetése, a kereszténység kigúnyolása, az emberi lélek rombolása. Valódi érték helyett, ennek utánzata. A tudás hiánya nem szégyen, hanem büszkeség… A patriotizmust majdcsak nem bűnnek tartják, pedig az nem más, mint feltétel nélküli hazaszeretet. A nacionalizmus szerintük pejoratív kicsengésű, pedig ez csak a saját nemzet szeretete. Toleranciára szólítanak minket, ami szerintük elfogadást jelent. A tolerancia pedig türelem, tűrőképesség, valaminek elviselése, de nem elfogadása.
Ha ez az erkölcsi fertő folytatódik, akkor valaminek történnie kell. Ifjúkoromban olvastam valahol egy jóslatot. Még most is emlékszem rá: a közeljövőben Európa megújulása Lengyelországról és Magyarországról indul ki. Úgy látom, hogy ez most kezd megvalósulni. Előtérbe kerül a kereszténység, a hit, a család, legalább abban bízom.
Melyek lennének a kívánságaid?
Most mondhatnám, hogy legyen világbéke, ne legyen éhezés. De ez természetes, mindenki ezt kívánja. Én inkább arra gondolok, hogy térjenek észhez az emberek! Vegyék észre, hogy Isten nélkül vesztésre vagyunk utalva. Védjék a hitet, a családot a támadástól! Szűnjön meg az érdektelenség! Sajnos, az emberek egyre ridegebbek, közömbösebbek egymáshoz.
Szűkebb körben az a kívánságom, hogy nyugdíjas éveimben egyre több időt tölthessek Varsóban, a szülővárosomban. És tovább növekedjen a családom.
s.k.
