Anthony Quinn kétszeres Oscar-díjas mexikói-amerikai színész, producer, filmrendező. Leghíresebb filmje, a Zorba, a görög, amelyben olyan hitelesen játszotta el a főhőst, hogy Görögországban még tiszteletbeli görög állampolgárrá is avatták. A Zorba, a görög egy 1964-es, háromszoros Oscar-díjas görög-amerikai film. Görögországban 1964. december 14-én, az Amerikai Egyesült Államokban 1964. december 17-én mutatták be.
Nem túlzok, ha azt mondom megrázó –pozitív- élményben volt részem a napokban. A világhálón egy rövid videó forog Anthoni Quinnről. A mindenki által jól ismert nagyszerű színész kilencvenedik évét megünneplő születésnapjának alkalmából rendezték azt a műsort, amiből egy rövid kis video járta be a világot. Az idős, -2001-ben elhunyt – de a videó felvételen még jó kiállású Anthoni Quinn egyik barátjával látható a színpadon, a háttérben zenekar és ünneplő közönség a nézőtéren. Majd felcsendül a sokunk által jól ismert Zorba tánca. S az idős Anthoni először lassan majd egyre gyorsabb tempóval járja Zorba táncát. A közönség tombol, tapsol. Örömkönnyek égtek a szemekben, bevallom az enyémben is. Akik ott tapsoltak a nézőtéren gondolom sokféle nemzetnek lehettek fiai, de az is lehet, hogy mindegyikük görög volt. Nem tudom, de nem is ez a fontos. Ebben a dalban benne volt a szíveket büszkén szét repesztő görög hazaszeretet, az ő szeretett világuk, ahonnan elindult a macedoniai Nagy Sándor világhódító útjára, ahol ott bolyongott hősük, Odüsszeusz, benne voltak az olajfaligetek, a hegyi pásztorok, a szirtaki csodás ritmusa, a visszafogottan kezdődő, fokozatosan felgyorsuló, majd lelassuló görög népi tánc, egyszóval minden, ami egy népet egységbe kovácsolt, és büszkévé tette évszázadokon át.
A Zorba tánca megerősítette bennem azt, hogy mennyire nagy szükségünk van szűkebb hazánkra, az anyaföldünkre, az őshazánkra, ahová megszülettünk, és ahol gyökeret eresztettünk. Ahol gyermekkorunktól megtanultuk hazánk dalait, szokásait, megszerettük ételeit és italait, amit mindannyian, sajátunknak tekintünk. Megtanultuk az imádságainkat, amelyeket számtalanszor mormolunk, fohászkodunk, kérünk vagy hálát mondunk. Ahol, ha becsukjuk este az ajtónkat biztonságban vagyuk!
Miközben hallgattam a csodálatos zenét és néztem az öreg „Zorbát”, ahogyan ütemesen mozdult a lába és járta táncát, egyre erősebb lett bennem az érzés, hogy milyen nagy szükség van a nemzetekre, azok fiaiara akik büszkén lengetik nemzeti színű zászlajukat, ünnepekkor vagy sportrendezvényeken, akik boldogan állnak a győzelmi dobogó legfelső fokára és örömkönnyek között éneklik hazájuk himnuszát. Szükség van a nemzetekre, azért hogy egyre jobb eredményeket érjünk el, amire emelt fővel büszkék lehetünk. Mert mi lenne mindezek nélkül belőlünk? Lassan érdektelenné váló tömeg, akik egy zubbonyban menetelnének a kiszabott úton, vakon teljesítve a kitűzött célt.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat ébresztett bennem Zorba tánca, melyeket úgy éreztem meg kellett osztanom veletek.
Major Edit