Daxhammer Antal első találkozása az édesapjával.
-Mikor aztán 1948 júniusában apám visszatért a hadifogságból, mérhetetlenül boldogok voltunk. Ez volt az az időpont, amikor apám először foghatott a karjaiba, először láthatott engem, és én is őt. Addigra már négyéves voltam.
Az első találkozásunk így zajlott le: a úton, ahol más, menekült gyerekekkel játszottunk, egy rozoga biciklin egy idegen férfi hajtott végig. Kalapot, megsárgult fehér inget és nem éppen divatos, kopott fekete öltönyt viselt. Leszállt a bicikliről és megkérdezte, hol lakik a Hauser-Daxhammer család. Megmutattuk neki a házunkat, épp a közelében játszottunk. Amikor aztán este a szokásos időben engedelmesen hazamentem,ugyanez az ember a konyhaasztalnál ült. Anyám az ölébe vett és megrendülten így szólt: -Toni, ez az ember az édesapád!
Elakadt a szavam egy pillanatra… így már nekem is volt apám. Hihetetlen volt!
Starz Terézia így emlékezett vissza az édesapjával való találkozásra:
-Édesanyám egy este krumplilevest főzött, ez akkoriban csemegének számított. Éppen vacsoráztunk, amikor bekopogtatott a polgármester és azt kérdezte, befogadnánk-e egy messziről jött vendéget, mert éhes.
-Igen. Jöjjön csak beljebb! – válaszolt anyánk.
Akkor a polgármester kitárta az ajtót, és ott állt egy csontsovány, sápadt férfi, rongyos ruhában. Az édesapánk volt.
Már napok óta gyalogolt, keresett bennünket. Vékony kabátjában, lyukas cipőjében, teljesen átázva, átfázva, alig állt a lábán. Mi, gyerekek és anyánk átöleltük és sírtunk örömünkben. Már nagyon hiányzott a háborúban és a fogságban töltött hosszú idő után.
-Ez a legfinomabb leves, amit életemben ettem. – mondta az egyszerű krumplilevesre, amit boldogsággal kanalazott.
Apánkat kínzó fejfájás gyötörte. Megvizsgálták és kiderült, hogy egy gránátszilánk van a fejében. Háromszor is operálták, de már késő volt. Márciusban örökre elvesztettük Édesanyánk vigasztalhatatlan volt. Hogyan lehet ennyi csapást elviselni?! Hogyan tovább? Erősnek kellett lennie, mert a megpróbáltatásoknak még nem volt végük.
Négy generáció – már Németországban
Winkler Terézia édesapja is nagy utat tett meg, hogy találkozzon a családjával.
-Édesapánk egy ukrajnai munkatáborba került. Nehéz fizikai munkát végzett, nyomorúságos ellátás mellett. Egyik nap két vödör betont cipelt fel az állványra, megcsúszott és lezuhant. Megsérült a gerince. Hetekig kínok között feküdt, csoda, hogy életben maradt.
1948-ban hazaengedték, de Budaörsön már nem találta a családját, de még a rokonokat sem. A szőlőhegyi kis kunyhóban húzta meg magát. Remény töltötte el, amikor megtudta, hogy a felesége és a gyermekei a németországi Bretzfeldben vannak. Levelet írt nekik, de meg sem várta a választ, gyalog elindult. Bujkálva átjutott az osztrák határon. Jó emberektől néha szállást, élelmet kapott.
A német határ közelében egy férfi megígérte, hogy pénzért átsegíti. Erdős , szakadékos részen haladtak, amikor az idegen elvette a hátizsákját és a vízesés fölött a szakadékba taszította. Most mitévő legyen?
A zsebében talált egy papírdarabot és egy ceruzát és ráírta: Én, Winkler András meghaltam útközben. Kérem, értesítsék a családomat Bretzfeldben, Öhringen kerületben.
A levélkét egy kődarab alá tette, és a Jóistenhez fohászkodott, aki oly közel volt akkor és mégis messze.
Végső elkeseredésében levetette magát a vízesésbe, azt remélve, hogy örökre megszűnik a szenvedése. Az ár azonban a partra sodorta. Lassan megmozdította a végtagjait. Ha keservesen is, de talpra állt, és elindult a folyás irányában, megküzdve minden lépésért. Két éjszakát a szabadban töltött, mar minden reményét elvesztette, de az életösztöne nem hagyta cserben. Végre meghallotta, hogy a közelben favágók dolgoznak. Segítségért kiáltott. Azok meghallották és odasiettek. Apa akkor mar erőtlenül hevert a földön.
-Lehet, hogy kém! -vélte az egyik favágó.
-Ez az ember már félig halott. -mondta a másik.
Végül is megsajnáltak, és kórházba szállították. Ott lefejtették róla a testére tapadt ruháit, a cipőjét úgy kellett levágni a megdagadt lábáról.
Közben mi nagyon megörültünk, amikor megkaptuk apánk Budaörsről írt levelet, amiben az állt, hogy rövidesen utánunk jön. Minden nap kimentünk a vonathoz az állomásra -vártunk rá, de hiába. Mi történhetett vele a hosszú úton? Egyre kevesebb lett a reményünk arra, hogy viszontlátjuk egymást. Már augusztust mutatott a naptár, amikor egy napon kopogást hallottam. Az ajtóban egy öreg, hajlott hátú ember állt. Azt hittem, hogy koldus.
-Rézi, nem ismersz meg? Az apad vagyok -mondta.
Könnyek között, határtalan örömmel öleltük át egymást.
Hamarosan kórházba került, Bad Mergentheimben. Az orvosai gipszágyba fektették, annyira rossz állapotban volt mar a gerincoszlopa.Tudtuk, hogy fajdalmai vannak, de a soha nem panaszkodott.
Szüleim és nővérem – Németországban
Rothausky József és édesapja is elszakadt a családjától.
Ők már Németországban voltak, míg a nagymamát a két kislány unokájával később űzték el Budaörsről.
A férfiak kalandos körülmények között jutottak el Heidelbergbe, mert azt hallották, hogy ott vannak a kitelepített budaörsiek. Közben gombát gyűjtöttek az erdőben, hogy éhen ne vesszenek. A szabad ég alatt a vonatsínek mellett éjszakáztak.
-Apám kimerülten aludt az állomáson, én vigyáztam a kis csomagunkra, amikor megláttam egy asszonyt budaörsi viseletben, kék harisnyában. Gyorsan szóltam apámnak.
Mosbachban lehetnek. -kaptuk a felvilágosítást.
A sok megpróbáltatás, veszély után nagy – nagy örömünkre , ott végre találkoztunk.
Forrás: Budaörsi családok III.
s.k.
