Mi az oka, hogy nincs az építésvezetőnek felhatalmazása arról beszélni, amit ő irányít? Hiszen ő az, aki a kivitelezés során mindig ott van, mindenért felelős és mindent tudnia kell? Miért kell lehúzni az események előtt a redőnyt? Mostanában találkoztam ilyen helyzettel. Nem igazán tetszett. De ha netán kiderülne, hogy ezt valamilyen jogszabály tiltja, akkor meghajtom a fejemet, és máskor visszahúzódóbb leszek. Az alábbiakban csak arról tudok beszámolni, amit látni lehetett, és ami néha a fülembe jutott.
Mindkét jelentős felújítás és átalakítás a múlt év őszén indult el Budaörsön. Az egyik a gróf Bercsényi Zsuzsanna Városi Könyvtárban, amely a fűtésrendszer és az áramvezetékek teljes átalakítását jelenti, az összes külső és belső ablakok és ajtók cseréjét, a külső falak újravakolását és egy kis fellépő liftet meg egy mosdóhelyiség kialakítását az invalidus látogatók számára. A munkálatok a múlt év szeptemberében kezdődtek azzal a határozott ígérettel, hogy karácsonyra már újra kinyitnak. Sajnos ez nem történt meg a könyvtár esetében, hiszen a munkálatok még mindig zajlanak, igaz, már a végén járnak.
A másik beruházás egy lakótelepi ház földszintjén indult el, ahol egyik részében egy könyvesbolt működött, a másik oldalát néhány éven át egy háztartási gépjavító bérelte az önkormányzattól. A Patkó utca 9. szám alatti területet választotta ki Budaörs Önkormányzata arra, hogy a már erősen megöregedett, lebontásra kerülő régi ház helyett itt legyen helye azoknak, akik igénylik ezt a régóta a Máltai Szeretetszolgálat által működtetett, és az önkormányzat által finanszírozott szolgáltatást.
A két épületrészt kellett egybe nyitni, és a tervek szerint alkalmassá tenni a sokrétű feladatok ellátására. A munkálatokat ősszel kezdték meg, és a megállapodás szerint, kis késéssel, május elejére tervezik a beköltözést.
„Nehéz munka, alig tudunk vele haladni…”
A könyvtárban elkezdett munkák során csak igen kevés információhoz lehetett hozzájutni, azzal hárítottak el, hogy „csak a felsőbb hatóságok beleegyezésével” adhatnak információt. Pedig sok könyvtárlátogató kíváncsian kukkantott be, hogy meglessék, mi folyik odabent. Kérdezgették a munkásokat is, hogy mi változik és mikor lesz befejezve. Csak azt láttuk (olykor hallottuk is), hogy lelassult a munka, de nem is kellett erről sokat kérdezni, elég volt az, amit kintről is láttunk. Igaz, van felmentés a csúszásokra, hiszen ez is egy száz éves, kőből épített ház, amely egykor vendéglőnek épült és a háború alatt kórházként is üzemelt, majd itt nyílt meg a községi könyvtár. Nagyon nehéz leszedni a kinti falakról az egykori vakolást. Februárban az utcán találkoztam az egyik könyvtárban dolgozó lánykával, mindketten siettünk, de azért odakiáltottam neki, hogy mi újság van? „Semmi, áll a munka! Lesz ebből még április…!”. A könyvtár igazgatónője minden alkalommal. minden kérdésemre csak szomorúan rázta a fejét, mikor nála próbáltam kutakodni.
A napokban megint arra vettem az irányt. Ragyogó napsütés volt, láttam, hogy kint, a bejárati ajtó körül hogyan kínlódnak az emberek a vastag kőfalakon a megtapadt régi burkolat lekaparásával. A nagy részével már végeztek, ki is van festve a fal. Az egyik munkás megszólalt, hogy „ez bizony sokkal nehezebb, mint amit vártunk”. Nem is beszélve arról, hogy jött a tél, a hideg, amikor bizonyos munkákat lehetetlen volt kívül elkezdeni. „Nehéz ez a munka, alig tudunk vele haladni, ezért vagyunk késésben…” – szólalt meg egy másik, egy fiatalabb.
Ezután az új ablakokat, ablakrácsokat vettem szemügyre, láttam (és ki is próbáltam) a bejárati ajtónál a gombnyomásra működő lépcsőemelőt is, majd az újságírói igazolványt megmutatva merészkedtem tovább. Sikerült végigszaladnom a házat.
Arra járva, sokszor láttam az autóból, hogy az emberek kíváncsian kukucskálnak be az ablakokon, bevallom, én is ezt tettem nem egyszer: bekukkantottam az ablakon, és mindig köszöntem a munkásoknak is.
„A hátsó üvegajtók már szépen csillognak a napsütésben”
Mikor képeket készítettem kívül, senki nem küldött el. Az építésvezetővel csak egyszer találkoztam. Kezdtem volna feltenni a kérdéseimet, de kitért előtte azzal, hogy neki nem szabad senkivel beszélni. Többet nem kerestem. Pedig érdekelt volna, hogyan sikerült a könyvek pakolása, hogy zajlott a plafoncsere, voltak-e nehézségek, miegymás. Most bátrabb voltam, mikor beléptem a nagyterembe. És tényleg csak szaladtam.
A plafon szép lett, a világítás és a fűtés is megújult, de a falak festésére még várni kell, a könyvállványok pedig a faltól elhúzva, nejlonnal letakarva várják, hogy visszatolják őket megszokott helyükre. A nagy tér hátsó üvegajtajai is szépen ragyogtak a napsütésben, de elszomorodtam arra a gondolatra, hogy ha majd jön a nagy visszarámolás, ez a mostani, kivételes és csodás világosság megint el fog tűnni a legnagyobb térből. Bekukkantottam egy új ajtón, ami korábban nem volt, és üresen állt, csövek álltak ki a falból, lehet, hogy ott lesz az invalidusok toalettje.
Az egyetlen, ami készen volt, az az igazgatói szoba, ahová parkett is került, és már benn állnak a régi bútorok. Azt már kezdettől tudtam, hogy a könyvtár nagytermének a padlójára már futja. A hátsó ajtón mentem ki a négyzet alakú kis kertecskébe, ahol egykor legközépre ültetett kis fa áll, hát ezt jó lenne másik helyre ültetni, gondoltam, mert ha akkor kinyitják ennek a másik teremnek az ajtaját, talán még nyári koncerteket is lehetne tartani. A kert földje fel volt túrva, látszott, hogy
majd ezzel is történik valami. A hátsó ajtók azáltal, hogy új, üvegezett ajtókra cserélték őket, sokkal otthonosabbá varázsolták ezt a bájos kis teret.
„Minden régi háznak van története”
A másik vállalkozás a közelemben zajlik. Ha lenézek az ablakomon, már nem látom a leendő Öregek Napközijének nagy üvegablakai előtt a sokféle építési anyagot, már a kis kertet is formálják a ház előtti részen. Negyvenegynéhány évvel ezelőtt költöztem Budapestről ide, ebbe a házba, amikor még csak egy kis homokozó volt lent a gyerekeknek, és néhány pad a szülőknek. Én hiszek abban, hogy minden régi háznak van története. Az ablakom alatt a gyerekek csak néhány éven át csiviteltek, de máig a fülemben cseng egy anyuka gyakori hangos kiabálása: „Rolandka, Rolandka, ne csináld ezt!” Ma már lehet, hogy talán Rolandka is hasonlóképpen kiabál a hátunk mögötti játszótéren a fiainak…
Nézem az ablakból az évtizedeken át megmaradt homokozó karéját, körülötte mindent fű borított, most már a helyét sem látom, nemrég verték szét és szállították el a többi törmelékkel. Mikor elkezdődött a munka és még nem volt körülkerítve az építési terület, de már kivették az ablakokat és még csak a belső falakat verték szét, akkor minden nyitva állt és szétnéztem a romok között. Néztem, vajon hogyan lehet ezt a hatalmas teret úgy szétosztani falakkal, hogy kényelmesen elférjenek a benne az öregek…
Egy pénteki napon rátaláltam az építésvezetőre, ő is rendkívül udvarias, de ő is elérhetetlen volt, ám megmondta a nevét annak hölgynek, akit a Városházán kellene elérnem, hogy adjon engedélyt. Felhívtam telefonon, de azt mondta, hogy neki semmi köze nincs ehhez a projekthez, menjek máshoz – és megmondta a nevét. Ő sem tudott nyilatkozni, azt mondta, keressem meg a főépítész asszonyt.
Felhívtam telefonon, nagyon készséges volt és azt mondta, hogy átadja az ügyet annak, akire tartozik, és miután péntek volt, azt mondta, hogy hétfőn biztos fel fog hívni az az illető, akinek kérdéseket tehetek fel. A nevét nem mondta meg az illetőnek, vártam a hívást, de nem jött. Nem hívott fel sem hétfőn, sem máskor. Én sem nem hívtam vissza a főépítész asszonyt; elengedtem.
Attól kezdve már csak a szememre hagyatkozom. Nap, mint nap látom ezeket a vidéki embereket, hallom és látom azt embert az ablakon át, aki ott birkózik a kiszáradt földdel az ablak alatt. Itt lesz hely az öregeknek, hogy kiüljenek pihenni vagy melegedni. Intek mindig a munkásoknak, mikor elmegyek előttük a másik oldalon. Néha kiülnek a ház elé a zsákokra, téglákra, enni, inni, cigizni, beszélgetni vagy kicsit pihenni. Kérdezgetem őket, hogy sok van-e még hátra. Mindig megmondják, hol tartanak. Fáradtak, szorgalmasok. Úgy nézem, két fiatal építésvezető irányítja őket, akik rajta tartják a szemüket mindenen.
Ha áprilisban még nem, de májusban már biztos vagyok benne, hogy minden a helyén lesz, mind a két helyen. Örömmel várom a napot, amikor bemehetek a Könyvtárba könyvekért, és leülhetek egy székre vagy padra (még nem tudom), jó lesz olykor elbeszélgetni az ideköltöző kis társasággal.
R. V.
