Márai Sándor, aki mindvégig magyar és kassai polgár maradt

2024-02-22 | Kultúra
Író és újságíró volt, régi, szász eredetű családban született, és tegnap volt harmincöt éve, hogy 1989. február 21-én véget vetett az életének. Az ő emlékét elevenítjük fel az alábbiakban.

Apja, Grosschmid Géza, királyi közjegyző volt Kassán, és a első világháború után a felvidéki magyar politikai élet meghatározó alakjának számított. Úgy tartották, hogy szava és kézfogása többet ért, mint más emberek írásos, pecsétes fogadalma.

Milyen volt kettejük viszonya?
Mély apa-fiú kapcsolat jellemezte őket. Példaképnek tartotta az apját, felnézett rá. Gyönyörű szavakkal emlékezik meg róla talán legismertebb és legtöbb idegen nyelre lefordított Egy polgár vallomása című kötetében. Egy helyen pedig azt írta magáról, hogy a feleségén, Lolán kívül, csak egyetlen ember szerette őt feltétel nélkül és önzetlenül: az édesapja.

Mit tudunk Márai édesanyjáról?
Ratkovszky Margit tanítónő volt, és egészen más habitusú ember, mint a férje. Márai leírja, hogy egyszer hatéves korában, egy gyerekzsúron mindenki mással foglalkozott az édesanyja, csak vele nem. Ezt soha nem tudta megbocsátani neki, egész életében benne maradt ez a tüske. Ambivalens volt a kapcsolatuk, de szoros. Az anyja sokáig élt és végig leveleztek.

Lola naplójából tudjuk, hogy a New York-i emigrációban Márai egy napon elővette az anyja fényképét, és hosszan nézegette – ami nem volt szokása. – És alig egy-két nappal később értesültek anyja halálhíréről. Mintha megérezte
volna… Lola nem igazán szerette anyósát, naplójában végig Elminek nevezi. A leszármazottaktól tudható, hogy az Elmi azt jelentette: elmebajos…

Márait eredetileg Grosschmid Sándornak hívták. Honnan jött a Márai név?
A családi legendárium szerint az apjuk nem nézte jó szemmel, hogy fiai közül ketten – Sándor és Géza – újságokban publikálnak, verseket írnak. Ezt nem tartotta illendőnek egy tisztes polgári családban. Tegyék, mondta, de ne az ő neve alatt. Úgyhogy a két fiú nevet váltott: Géza a nagymama vezetéknevét választotta, és lett belőle később Radványi Géza néven ismert filmrendező, a Valahol
Európában című filmklasszikus alkotója, Sándor pedig felvette a család régi nemesi előnevét, és lett belőle Márai Sándor néven a magyar irodalom meghatározó alakja. A Partiumban, Máramaros megyében, létezik egy Mára nevű falu, amely egykor Márai őseinek a birtoka volt. Íróként a kezdetektől ezt a nevet használta, hivatalosan pedig 1939-ben kérte a neve magyarítását.

Máraiék négyen voltak testvérek. Milyen volt köztük a viszony?
Sándor volt a legidősebb, ő 1900-ban született, Kató 1904-ben, Géza 1907-ben, Gábor 1909-ben. Volt még egy lánytestvérük, Klementina, aki csecsemőkorában meghalt. Márainak a Gábor nevű öccsével volt a legbensőségesebb viszonya, az ő leveleit őrizte meg.

Másik öccse, Radványi Géza is emigráns volt, de a háború után már csak kétszer találkoztak, egyszer Münchenben, egyszer pedig Salernóban. És ha találkoztak, akkor is csak egy köszönés erejéig. A háború befejeztével, 1945-ben az a hír járta, hogy Radványi Géza megvakult. Márai meglátogatta, az öccse pedig, ahogy ajtót nyitott, felkiáltott: „Sándor, te itt?!” Mire Márai: „Géza, te látsz!” Azonnal sarkon fordult és távozott.

Korábban állítólag egy barkochbajáték során vesztek össze. Radványi Gézának egyébként valóban voltak problémái a szemével, 1943-ban Olaszországban romlott osztrigát evett a feleségével, és mindketten csúnya fertőzést kaptak, Radványinak ez valahogy ráment a szemére, Tasnádi Fekete Máriának pedig az arcizmait támadta meg és emiatt nem is lehetett tovább színésznő.

Márai tanulmányait külföldön végezte, de fiatal éveiben sokat utazott, járta a világot.
Kilenc éves koráig házitanítóhoz járt, majd a Jászóvári Premontrei Kanonok Kassai Főgimnáziumába járt. 14 évesen került Budapestre a budai Érseki Katolikus Főgimnáziumba, végül Kassán érettségizett, majd a fővárosban kezdte meg jogi tanulmányait, később átjelentkezett a bölcsészkarra. Később Lipcsében, Frankfurtban és Berlinben folytatta tanulmányait. Több lap állandó munkatársa lett, megnősült, és feleségével együtt Párizsban éltek. 1928-ban költöztek vissza Budapestre. Itt folytatta sikeres írói munkásságát.

Tolnay Klári, aki az 1940-es években sokat sétált együtt Máraival, később úgy emlékezett, hogy szíve szerint Márait Márai úrnak szólította volna, mert az, hogy Sándor, soha nem jött ki a száján, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy őt valaki bármikor is „lesanyizta” volna. „Lehetetlen. Ő Márai úr volt. Az úrnak nem az uralkodó minőségében, hanem a „gentleman”-ben… Ön milyen embernek tartja Márait?
Távolságtartó. Nehezen megnyíló. Sértődékeny. Pedig ő maga írta le, hogy aki megsértődik, az veszít. Ő mégis gyakran megsértődött. Beszélgetések közben is, ha valaki nem értett vele egyet. Mindig meg volt győződve a saját igazáról, és ebből soha nem engedett. Lola naplóiból is rekonstruálható, hogy egymás után szakítottak a barátaikkal. Azokkal is, akik korábban önzetlenül segítettek nekik. A végére nagyon egyedül maradtak.

Lola írja le azt a jelenetet, hogy amikor 1976-ban Salernóban fölkereste őket Lőrincze Lajos nyelvész, Márai nem hívta be a váratlan vendéget, hanem csak az előszobában beszélt vele, és tíz perc után udvariasan kidobta. Voltak egyáltalán barátai?
Kevés emberrel ápolt mély barátságot. A nagy korkülönbség ellenére ilyen volt a római Szőnyi Zsuzsa, valamint a könyveit kiadó, Torontóban élő Vörösváry István, aki az emigráns magyarok egyik legolvasottabb lapjának, a Kanadai Magyarságnak volt a tulajdonosa. Vele az utolsó pillanatig tartotta a kapcsolatot, egész életművét is rá hagyta.

Feleségét, Matzner Ilonát (Lolát) elbűvölő nőnek tartották, nemcsak műveltsége és jó humora, hanem rendkívül szépsége okán is. Márai féltékeny típus volt?
Az 1930-as években, amikor Budán a Mikó utcában laktak, Lola kapott egy virágcsokrot egy közös ismerősüktől. Márai ezen annyira felháborodott, hogy a csokrot kihajította az ablakon, Lolát pedig hazaküldte Kassára. Nem volt egyedi eset, Lolától tudjuk, hogy Márai tizenhatszor küldte vissza a feleségét Kassára. Indulatos ember lehetett… Már Nápolyban éltek, amikor egy rendőr a tartózkodási engedély ügyében kereste fel Lolát, és meghívta egy kávéra. Márai ezen is kiborult, kacérkodással, flörtöléssel vádolta Lolát, és féltékenységi rohamában még meg is ütötte őt.

Lola hogyan reagált ezekre az indulatkitörésekre?

Nem tudott haragudni a férjére. Minden rezdülését, minden gondolatát ismerte. És hibáival együtt, feltétel nélkül szerette. Ha úgy gondolta is, hogy Márainak, az embernek vannak hibái, Márait, az írót nagyszerűnek, szinte zseniálisnak tartotta. És tegyük hozzá: nyilvánosan soha nem panaszkodott senkinek.

Márai sokat cigarettázott, és napi egy-két palack bort is megivott. Ezt hogyan viselte Lola?
A dohányzást nem bírálta, akkoriban ez nem számított függőségnek. A borozás már súlyosabb dolog volt, mert az alkohol indulatossá tette Márait, és ilyenkor nem lehetett vele kommunikálni. Gondoljunk bele: életük nagy részében egymásra voltak utalva, az emigrációban nem voltak barátaik, nem volt kihez szólniuk, mindent csak egymással beszélhettek meg, és ha Márai megsértődött, akkor magába zárkózott vagy hosszú sétákra ment, és olykor napokig nem lehetett vele beszélni. Sokszor mégis Lola vette meg a bort, olykor az utolsó dollárjából is, mert ő abban hitt, hogy ez kell a férjének ahhoz, hogy írni tudjon.

Márainak és Lolának egyetlen gyermeke született, Kristóf, aki azonban néhány hetes korában meghalt. Mit lehet tudni a halála körülményeiről?
A házasságuk elején Lolának volt egy méhen kívüli terhessége, amibe csaknem belehalt. Hajszálon múlott az élete, de végül megmentették. Sokára lett újra várandós, negyven évesen szülte meg Kristófot, de a kisfiú csak hat hetet élt. A Tűzoltó utcai kórházban hunyt el, halotti anyakönyvében a halál okaként vérzésre való hajlamot neveztek meg. Mindkettőjüket nagyon megrázta gyermekük halála, nehezen dolgozták föl. Márai hetekig nem szólalt meg, és a naplójukban minden évben megemlékeztek Kristófkáról a születése és a halála napján.

Később örökbe fogadtak egy kisfiút, Janikát. Róla mit lehet tudni?
1941-ben született, a nagymamája nevelte. Lola a háború vége felé találkozott velük, összebarátkoztak, és örökbe fogadták a gyermeket. Janika velük tartott az emigrációba is, sőt: ő volt az egyik oka annak, amiért Olaszországból átköltöztek az Egyesült Államokba, Márai ugyanis jövőt akart adni Janikának. Az olasz iskolákban többnyire csak fociztak a gyerekek és a tanulást nem vették
komolyan. Amerikában aztán nem állami, hanem fizetős egyházi iskolába járatták Janikát, aki nyaranta brigádmunkát is vállalt: szódavizet árult egy parkban.

Márai a naplójában említi, hogy fia nem olvasta a könyveit, a leveleket pedig egy idő után úgy írta alá: „John”.
Ezen persze nincs mit csodálkozni, Janika ugyanis sosem járt magyar iskolába. Eleinte Lola tanította őt írni-olvasni magyarul, de fokozatosan megkopott a magyarnyelv-tudása, és idővel a szüleivel is angolul beszélt. Egyébként jó felfogású gyerek volt, számítógépes szakember lett belőle, de ő már ízig-vérig amerikainak számított, abban a közegben szocializálódott, a helyi szokásokba nőtt bele, és amerikai lányt vett feleségül. Máraiék a menyükkel sem kerültek közeli kapcsolatba, nagy volt köztük a kulturális szakadék.

Fogadott fiuk 46 évesen meghalt, három lánygyermek maradt utána. Tudták, hogy a nagyapjuk író?
Csak Márai halála után szembesültek ezzel. Úgy tudom, a három lány közül kettő még ma is a Márai nevet viseli.

Ők a jogörökösök?
A jogörökös a Vörösváry család. Erről még Márai döntött, amikor az írói életműve gondozását Vörösváry Istvánra hagyta.

A szocializmus évtizedeiben Magyarországon Márai tiltott szerzőnek számított, művei indexen voltak, könyvei nem jelenhettek meg, és a könyvtárak polcairól is bevonták őket. A kassai magyarság ezekben az években is számon tartotta őt?
A régi kassai családoknak voltak történeteik, a Márai-kötetek is ott sorakoztak a polcokon, de nyíltan senki sem beszélt róla. Nagy feltűnést keltett, amikor Rákos Péter 1970-ben felköszöntötte Márait az Irodalmi Szemlében.

Pisztolyt vásárolt nyolcvanhat évesen
Fázom. Vége a nyárnak, ami nem volt nyár, vége az életnek, ami végül nem hozott mást, csak groteszk öregséget és abszurd halált.” Márai Sándor egyik utolsó naplóbejegyzése ez. Ekkor már a kaliforniai San Diegóban élt, a mexikói határ közelében. Felesége halála után elveszítette a biztos pontot. „Lola anyám, lányom, barátom, szeretőm, gyerekem volt.” Több mint hatvan évig éltek
együtt.

Felesége karosszékét üresen hagyta. Néha hangosan beszélt hozzá, a leveleit olvasgatta. A nappalok és az éjszakák összemosódtak, az idő megszűnt. Csak a kiszolgáltatottság érzése maradt, és a félelem, hogy nem sikerül idejében, méltósággal távoznia. Halálának idejéről és módjáról ő maga akart dönteni. Ezért vásárolt pisztolyt nyolcvanhat évesen, és ezért iratkozott be egy lőtanfolyamra.
Hogyan kell öngyilkosnak lenni? Szájon át lőni? Halántékra célozni? Naplójában ezen elmélkedett. A fegyvert az éjjeliszekrény fiókjában tartotta, hogy „kéznél legyen, ha eljön a pillanat”. Élete legnagyobb útjára készült, ahonnan még nem tért meg utazó…

Egy évvel később váratlanul meghalt fogadott fia, János. „A szavak. Isten, kegyelem, gondviselés. Minden, amit papok, bölcselők valaha mondtak. Minden hazugság” – írta naplójába. – „Nincs »cél«, sem »értelem«. Csak tények vannak, irgalmatlanul.” Hónapokig nem volt más látogatója, csak Elizabeth, az öreg takarítónő. Más senki. Olykor, ritkán, tett néhány lépést a ház előtt, de már egyre
nehezebben, támolyogva járt. Esténként félig vakon, nagyítóval és fejlámpával olvasott. „Teljesen egyedül maradtam, nyolvankilencedik évemben a járás, látás egyre rosszabb, olvasni már csak negyedórákat tudok. Alkohol majdnem semmi, pohár vizes bor, néha egy sör. Cigaretta kb. napi tíz. Szex, ilyesmi semmi, álmomban sem. Nem is hiányzik. Gyöngédség jólesne, de nem bízom senkiben. Olvasmány: éjjel az újság, aztán Krúdy. Új könyvet már nem olvasok.” És az 1988-as év utolsó, meginditó naplóbejegyzése: „Ma nagyon hiányzott Lola testének nemessége és előkelősége. Mosolya. Hangja.

Levelet írt barátjának és kiadójának, a torontói Vörösváry Istvánnak és feleségének, Vörösváry Irénnek: „Kedves István és kedves Irén, röstellem, de nem megy tovább. Az erőtlenség nem szűnik, ha így megy, rövidesen kórházi ápolásra szorulok. Ezt iparkodom elkerülni. Köszönet a barátságért. Vigyázzatok egymásra. A legjobb kívánságokkal gondol Reátok: Márai Sándor.” 1989. február 21-én, kora délután telefonált a mentőknek, hogy indulhatnak a megadott címre, majd elővette a fegyvert a fiókból.

Hírügynökségek jelentése szerint a kaliforniai San Diegóban kedden 89 éves korában Márai Sándor főbe lőtte magát” – közölte három nappal később a Népszabadság. A gyászszertartáson alig néhányan vettek részt. Hamvait – kérésének megfelelően – a Csendes-óceánba szórták. Márai Sándor posztomusz Kossuth-díjas író, költő, akadémikus egyetlen otthonának a magyar nyelvet tartotta, és az emigráció viszontagságos évtizedei alatt, egy barbarizálódó világban is mindvégig magyar és kassai polgár maradt, és az értelem uralmát hirdette az ösztönök felett.
R. V.
Forrás:  könyvek, internet

Megosztás