De a gyertyák fénye arra is int bennünket, hogy ne csak ajándékok vásárlásával múlassuk az időt: a várakozás egy hosszú, sok bizonytalansággal is telített esztendő történéseinek felelevenítésére, örömeink és bánataink mérlege. Alább az ünnep apropójából egy prózaverset közlünk, Bálint B. András újságíró, író tollából, aki saját érzése és gondolatai alapján formálta át a szakrális szimbólumokat:
Az első gyertya fényeskedjék azoknak, akik már vissza soha nem térnek.
Elmentek, mégis itt vannak velünk: fájdalmas, mosolygós, hűvös kedveseink. Hír nélkül jöttek a világra, születésüket nem üzente meg az Úr semelyik arkangyalával. Felnövekedtek, egyszeriben megtanultak nem lenni, és megtanultak élni. Ritkán imádkoztak, sokat dolgoztak, néha szerettek is. Velünk voltak – vagy mi voltunk velük. Méltóak akartak volna lenni a földi és égi üdvösségre, de a zilált létben nem nyertek békességet. Törekedtek hát az örök nyugalomra… Ismertük őt. „Nem volt nagy és kiváló, / csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. Ismertük őket, mégsem tudjuk, mit végeztek rövid futásuk után. A titok, amit az ember hordoz, halála után sem lesz nyilvánvalóvá. Mindnyájunk sorsa ígéret marad: kívánatos és bevégezetlen.
Övék az első árva láng, akik megunták a magukkal és a velünk való viaskodást, és a szomorúság vánkosára hajolva, önként lemondtak minden örömről. Apáink, húgaink, hitveseink – várjuk az utolsó és első találkozást.
A második gyertyát gyújtsuk meg a szomjazóknak és az éhezőknek.
Akik, ha meglátják is, nem tudnak betelni az igével. A múlt és a jövő vesztesei ők, e gőgvilág megalázottjai és kisemmizettjei. Járják a hideg, kegyetlen várost, ahol élünk, tömjén illatú templomajtóból elülnek az aluljárók lépcsőire. Kérnének, de soha sem adatik nekik. Vagyonuk: lyukas kétfilléres – azon át bámulnak üres emberi arcot. Szót nem hallanak, simogatást nem éreznek, nadrágjuk talán ragad húgytól és verítéktől.
Csak amit lenyelnek, az az övék. Kincs, örök és eltékozlatlan. Fogvacogva szorítják forintjaikat, sorban állva a hajnali féldeciért, a népmelegért, – s már jár az agyuk, miként futhatná szalonnára és kenyérre délben. Testüket táplálják, holott már csak a lelkük él.
Közöm van hozzájuk. Lehet, csak hozzájuk van közöm. Jönnek-mennek az utcán, itt-ott leülnek a fal tövébe, és énekelnek. Mi csak a motyogást halljuk. Az emberfia magában beszél.
A harmadik gyertya a kisdedeké, akik meg sem születtek.
Talán. Istenhez fohászkodunk, hogy ne legyenek, mert csak magunknak akarunk élni. Kéjt a kéjre, zabolátlanul. Előbb te-te. Aztán a lakás. Az állás. A kocsi. A kert. Tülekedés a bizottság előtt és a nőgyógyászaton. Fémesen villant a fogó, vérdarabok, ember rögök a zöld gyepen. Az emberfia magába száll.
Meg sem születtek, mégis itt vannak velünk. A szöszke fiúcska, a barna lányka. Labdáznak a fűben, csúszkálnak a havas-jeges erdei úton. Mindig nevetnek. Jó nekik: nem nőnek fel és nem öregednek meg. És aki nincs, az meg sem halhat, mégis örökkön él.
Komoly szemük csupa figyelem, lesik minden mozdulatunkat. Ahogy a sótartóért nyúlunk, ahogy levesszük a könyvet a polcról, ahogy falhoz vágjuk a porcelán hamutartót. Nehogy valami is a helyén maradjon. Nincs valami és nincs hely és nincs maradás. Mert ők sincsenek.
A negyedik gyertyát gyújtsuk egymásért végre.
Ha két másodpercig a láng fölé tartjuk a tenyerünket, megég. Pörkölt bőr szaga száll. Holnapra hólyag púposodik rá, feszülni fog és piroslik. És fáj, ha megfogjuk egymás kezét.
Ennyit megérdemlünk. De igazán. Sajgó tenyérrel, égő szemmel, egymásba kapaszkodva várjuk a Messiást. Nincs én és te, csak mi vagyunk. Dideregve a december-mélyi éjszakában. Csak te, meg én, két elvetemült szeretők. Akik mindennek ellenére tudjuk nemes Bornemissza Péter igazát: „De midőn az Istennek fia emberségre született ez világra, nem az ő születésével minket istenekké és Istenek fiaivá szült. Hamisságból igazságra, undokságból szentségre szült, szegénységből gazdagsággá szült, romlottságból dicsőségre szült, örök halálból örök életre és a véghetetlen siralomból véghetetlen örömre szült.”
Hamisságból igazságra, undokságból szentségre, szegénységből gazdagságba hágtunk, én kedvesem. Erre csak együtt vagyunk, együtt lehetünk képesek.Csak te, meg én, egymást szimataló kutyák a hóesésben.
Nem elég, hogy a Megváltó elérkezzék, illő elébe is mennünk, terelve gyermekeinket. Velük Karácsony estén jászolához állunk, imádkozunk, együtt vagyunk a pásztorokkal. A háromkirályok késnek, a csillag lehull.
Sebes tenyérrel, kézen fogva indulunk Betlehem felé.
XXX
Ez a számomra nagyon szép ritmustalan vers 1993-ban született Bálint B. András újságíró, író tollából, aki már Betlehembe ért, elhagyta ezt a világot. „De lénye ma is megelevedik azok előtt, akik ismerték és szerették. Nem bennük él, hanem köztük van ma is. Mint az Ország, amelynek képviseletében Jézus bejárta Galilea és Júdea egész vidékét, András tőle, a názáretitől leste el, hogyan kell tanítani, vígasztalmi, írni és élni… Ott élt és alkotott, ahol az élet lüktetett, mert lenni és éltetni vágyott. Hitt a szónak és hitt a szóban: az örökben és a csak ideig valóban, a leírtban, és abban is, amit dadogva, hüppögve a kocsmai asztalnál vagy baráti körében a kórház folyosóján mondott el. Ember volt, aki tudta, hogy mindig Isten szeme előtt áll, és minden dolgában csak neki tartozik elszámolással” (az idézet Donáth Lászlótól.) Nekem néhány éven át egykori szerkesztőségeinkben nem csak kollégám, hanem jó barátom is volt. Most húsz esztendeje, hogy testében nincs közöttünk. Adventi versét rá emlékezve ajándékozom olvasóinak.
.
Közreadta: R. V.
