Egy 1931-ben kiadott almanachban ezt találjuk a budaörsi pékmesterről:
Reiter Károly sütő mester. Fő u. 187. Budapesten 1900-ban szül. 19 éves korában Reiter Józsefnél szabadult fel. Kelenföldön és Budapesten praktizált. 1927 óta önálló. Neje: Kreisz Róza.
A sütőmester jó helyen nyitotta meg az üzletét – a Templom téren. Ott volt a pékség és a bolt. Kitűnő forgalomra számíthatott. Hamarosan családi házat építtetett a Diófa utcában.
– Abban az időben több mint 20 diófa állt az udvarunkban és az utcában, a legjobb fajtából. – emlékezett vissza a fia, ifjabb Reiter Károly. – Apám este előkészítette a lisztet, a kovászt, hajnali négykor befűtötte a kemencét. Az első sütésből kikerült ropogós veknik reggel nyolckor már készen várták a vevőket. A második sütéshez már elég volt, ha pirklivel , azaz összekötözött szőlővenyigével fűtött be, mert a kemence tartotta a meleget.. A venyigét a szőlősgazdáktól gyűjtötte. Gyakran halomban állt az udvarunkon.
Békességben, jó körülmények között élt a kis család. Aztán jött a háború….
-Sokan elmenekültek a front elől: Apám azt mondta: -„Ha az oroszok ideérnek, akkor Németországba is eljutnak, és mi ott idegenek leszünk. Hazájához való ragaszkodásáért nagy árat fizetett – az életét.
Behívták katonának. Karácsony előtt két nappal még hazajöhetett… elbúcsúzni. -Ne menj vissza! -tanácsolták neki az ismerősök.-Nem tehetem -mondta -megígértem a századosnak, hogy még ma visszamegyek Ha nem, akkor talán őt agyonlövik.
Többet nem láttam az apámat….
Még együtt a család
Budaörsön százával hajtották a foglyokat. Ott álltunk és kenyeret dobtunk nekik. Az oroszok hagyták. Egy fogoly odakiabált: a budaörsi pékmester a várban fekszik sebesülten! Bármilyen veszéllyel is járt, anyámmal bementünk. Megtudtuk, hogy mint mozgásképes sebesültet gyalogmenetben elindították Szolnok irányába. Azonban legyengült szervezetét könnyen megtámadta egy fertőzés. Tömegsírba temették.
Közben megkaptuk a kitelepítési felszólítást. Indulnunk kellett, és apámról akkor még nem tudtunk semmit. A 4. transzporttal vittek ki. Számunkra a végállomás Creglingen pályaudvara volt. Vékonydongájú fiúcska voltam. Nem kellettem a parasztoknak. Ott maradtunk a városban, mert muszáj volt bennünket is valakinek befogadni. Tudtuk, hogy akik a parasztgazdákhoz kerültek jobban jártak, mert ott több volt az ennivaló. Aztán kitanultam a pék szakmát.
Ötven év telt el, amikor módomban állt apám nyomát keresni, de nem találtam semmi jelet. Végül is úgy történt, ahogy ő akarta. Mintha érezte volna, azt mondta: – Ha elesek, ne gondoljatok arra, hogy a csontjaimat kihantoljátok. Hagyjatok ott örökre nyugodni, a bajtársaim között.
Forrás: Budaörsi családok lll.
s.k.
